A titkos csoda

„… Nem vagyok, sosem is voltam az, amit… manapság úgy hívnak, hogy elkötelezett író… De azért elefántcsonttoronyba se zárkózom” – mondta Jorge Luis Borges argentin elbeszélő, költő és esszéíró (1899-1986), ez a világtalan Buenos Aires-i öregember, akinél mélyebben talán senki sincs jelen írókortársai közül napjaink világirodalmi köztudatában. Borges – ha vitatják és magasztalják, ha utánozzák és meghaladni próbálják is – kikerülhetetlen író, és művei, főleg a novellái, szinte művészeti irányzatra és világnézetre való tekintet nélkül, az egyik legfontosabb viszonyítási pontot alkotják korunk művészetében és gondolkodásában. A múltjába-jelenébe ágyazott ember mindenkori állapotát faggató és a mindenség kifürkészhetetlen szövevényét bogozgató elbeszélőművészete – egy talányt, útvesztőt, rejtőzködést, történelmi és lélektani föltevéseket kedvelő elme tűzijátéka – Poe, Kafka és a detektívregény hármas forrásával közlekedik. Roppant irodalmi élmény táplálja Borges hatalmas képzeletét, gyakran a tér- és időbeli végtelen kísérti, s ebben az ellenállhatatlan szellemi káprázatban a valóság találkozik az önnön szabadságától megmámorosodó gondolattal, a fantasztikum a logikával és a spekuláció a különösség modern rögeszméjével. Ennek a „nehéz” szerzőnek – sokak szerint a stendhali „boldog kevesek” írójának –, csodák csodája, még a minőség és a népszerűség ritka szintézise is sikerült: évtizedek tanúsítják világszerte műveinek tartós közönségsikerét.

Mutass kevesebbet