A történelem - ahogyan megéltem

A ​hozzám legközelebb állók, családom, barátaim, kollégáim egy része évek óta arra ösztönöz, hogy írjam meg emlékirataimat. Ellenálltam, mi több, erős tiltakozással hárítottam el még a gondolatát is. Egyrészt sohasem írtam naplót, nincsenek feljegyzéseim életem különböző eseményeiről, s az emlékezés csapdái, csalóka szelekciója, a tudatos vagy tudat alatti önvédelmi reflexek jól ismertek minden memoárolvasó, s különösen történész előtt. Nem is beszélve arról, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy magamról, életem személyes szférájáról az ismeretlen olvasónak írjak. Most mindezeken az akadályokon túljutottam, s írok. Igaz, nem életem magánszférájáról, családi dolgairól, hanem arról, ahogy megéltem a történelmet, a „rövid 20. század” kétharmadát. Arról, ahogy a történelem nemegyszer átgázolt rajtam, s ahogy végül mégis kikerültem minden csapdájából. Ha beleestem is szakadékokba, kikászálódtam belőlük. Azt szeretném megírni, s ez nem önéletírói, hanem történészi ambíció most már, ahogy a történelem formálta életemet, s ahogy – istenem, mennyi naivitással, mekkora önteltséggel, de visszatekintve számomra mégis az egyedül járható úton – magam is formálni próbáltam a történelmet. Személyes történetem csupán az első fejezetekben dominál, gyerekkorom, környezetem s rövid gyermekéveim hirtelen, drámai lezárulásának bemutatásával. Ennek felvázolása elengedhetetlennek tűnik mind a kor, mind későbbi reagálásaim és cselekvéseim megértése szempontjából. Másrészt ezek az évek, 1930 és 1945, sőt részben 1949 között ugyancsak a történelem sűrűjében zajlottak. Amit gyerekkoromról le kell írnom, az akár illusztráció is lehetne a kor történetéhez. Valóságos történeti memoárom azonban 1945. augusztus 31-én kezdődik. Azon a napon, amikor a dachaui koncentrációs táborból visszaérkeztem Budapestre, s egy új történelmi korszakban tizenöt évesen új, „előrehozott” felnőtt életemet megkezdtem. Az elmúlt fél évszázad viharos történelme a témám – ahogy én átéltem. Berend T. Iván

Mutass kevesebbet