A varázshegy I-II.

Hans Castorp történetét akarjuk elbeszélni - nem Hans Castorp kedvéért (mert benne az olvasó egyszerű, noha kellemes fiatalemberrel fog megismerkedni), hanem a történet kedvéért, amelyet az elbeszélésre nagymértékben érdemesnek látunk (s itt Hans Castorp javára mégis hadd említsük meg, hogy az ő történetéről van szó, és nem akárkivel esik meg akármilyen történet); ez a történet régen esett, úgyszólván bevonta már a történelem nemes rozsdája, és föltétlenül a legmélyebb régmúlt igeidejében adandó elő. Ez nem hátránya a történetnek, sőt inkább előnye; mert a történetnek múltnak illik lennie, s minél múltabb, mondhatnók, annál kedvezőbb a történetnek a maga történeti minőségében, és annál kedvezőbb az elbeszélőnek, a múlt idő varázsigét mormoló felidézőjének. Hanem úgy áll a dolog történetünkkel, mint manapság az emberekkel, és közöttük nem utolsósorban a mesemondókkal: történetünk öregebb, mint ahány esztendős, élettartama nem mérhető időtartamokkal, napjai a nap pályafutásával; egy szó, mint száz - múltsága fokát voltaképpen nem az Időnek köszönheti, s ezzel a kijelentéssel hadd célozzunk s utaljunk futólag e titokzatos elem kétes és sajátosan kettős természetére. Nehogy azonban mesterségesen elhomályosítsuk a tiszta helyzetet: történetünk réges-rég múlt jellege onnan ered, hogy egy bizonyos, életet és tudatot mélyen meghasító határ és fordulat előtt játszódik... Játszódik pediglen, vagy 1 hogy minden jelen időt gondosan kerüljünk - játszódék, és játszódott ez a történet egykoron, valaha a régi világban, a nagy háború előtt, melynek kezdetével annyi minden kezdődött, aminek kezdődése alighanem még most sem maradt abba. Előtte játszódik tehát történetünk, ha nem is sokkal előtte. De vajon a történet múlt jellege nem annál mélyebb, teljesebb és meseszerűbb-e, minél közvetlenebbül „előtte" játszódik?

Mutass kevesebbet