A Varsói Szerződés végnapjai - magyar szemmel

Für Lajos könyve kimeríthetetlenül gazdag. S jórészt olyan titkokba avat be, melyek az átlagember, a "civil" elől mindig is rejtve voltak. Ki tudhatta korábban, hogy atomfegyverek voltak telepítve Magyarországra?! Hogy mit is jelentett az valójában, hogy Magyarország a Varsói Szerződés tagja, micsoda totális katonai és politikai kiszolgáltatottságot. A magyar haderő 2/3-ad része, a 150 ezer főből 100 000 alá volt rendelve a Déli-hadseregcsoportnak, és potenciális feladata a NATO észak-itáliai bázisainak megsemmisítése volt. Egységes légvédelmi és légi irányítási rendszer, egységes, orosz nyelvű riasztási és mozgósítási rendszer cementezte össze a vsz-t, s a döntéseket egy általunk befolyásolhatatlan orosz parancsnoki szisztéma hozta meg. Ki tudta, hogy 1990-ben, a csapatkivonások kezdetén mintegy 100 településen 6000 katonai objektumban, 100 380 szovjet katona és polgári alkalmazott teljesített szolgálatot Magyarországon? S ki tudja, hogy az első szabadon választott magyar kormánynak miféle harcokat kellett megvívnia a kivonulást foggal-körömmel akadályozó és anyagilag követelőző katonai vezetők ellenében, hogy végül 1991. július 16-án Silov tábornok utolsóként áthaladjon a záhonyi hídon. Ki tudja, hogy az elszámolási vitára csak több mint egy évvel később, 1992 novemberében kerül pont, amikor az Antallnak hálás Jelcin (a moszkvai puccs idején a magyar miniszterelnök elsőként állt ki mellette) Gracsov követelőzését egyszer s mindenkorra lesöpri az asztalról, s megvalósulhat a nullszaldós megoldás. A könyv részletesen foglalkozik azzal a két belpolitikai indíttatású eseménnyel is - az 1990. októberi ún. taxis blokáddal és a kalasnyikov-botránnyal, - melyeknek máig tisztázatlan a háttere. Csak annyi bizonyos, hogy ezek az események azon erők kezére játszottak, akik váltig, a legeslegutolsó percig akadályozni próbálták a Varsói Szerződés megszüntetését, majd puccsal próbáltak olyan hatalomváltást rákényszeríteni Oroszországra, melynek következményei beláthatatlanok lettek volna. Mert nem lehetünk naivak, voltak és vannak erők Magyarországon is, melyek nem örültek együtt a többséggel, amikor nemzeti szuverenitásunk helyre állt. Für Lajos nem is rejti véka alá szomorúságát emiatt. "A szabadság pillanatait méltóképpen kell - vagy kellett volna köszönteni" - mondja végezetül. S ez a kényszeredettség mintha azóta is béklyózná a lelkeket.

Mutass kevesebbet