A verekedős szellem

Létezik ​olyan hely a világon, ahol a dögkeselyű az ébresztőóra, és úgy köszönnek a helybéliek, hogy: eszter. Tudom, ez elég furán hangzik, megmagyarázom. Wirth Péter építész, és a családjával két évet töltött Nigériában, Igalaföldön. Mikor oda kerültek, valami oknál fogva egy keselyű pár szemelte ki a házuk tetejét reggeli megfigyelőpontnak. Persze nem tudtak éles karmukkal megkapaszkodni a bádogtetőn, úgyhogy nagy surrogással, csúszkálással landoltak. Mikor nagy nehezen mégis sikerült, akkor meg jobbra-balra kezdtek táncolni, csikorogni, totyogni. Erre természetesen az egész háznép felébredt, s nagy kurjongatások közepette próbálta elűzni a madarakat. A reggel hangjaiba belekeveredett ekkorra már a dobszó, mely iskolába hívta a kisdiákokat. Azok pedig szép engedelmesen sorjáztak el a fehér ember (enefu) sövénye mellett, és kicsi rózsaszín tenyerükkel integetve köszöntek: eszter. Mivel állandóan ezt mondogatták a fehérek, az igalák azt hitték ez a hangsor a köszöntésük. Hetekig így köszöntek a Wirth családnak, mert Ágnes az anyuka 6 éves kislányukra állandóan rákiabált, amint két lépesre eltávolodott tőlük. Bognár Róbert könyve egy családi diavetítős, élménybeszámolóra épül. Itt nincsenek vad oroszlánok, nincsenek mérges skorpiók, de egy kedves beszélgetésen keresztül ismerkedhetünk meg Nigériával, és az ott élőkkel.

Mutass kevesebbet