A vérfarkas éjszakája

„A ​Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhőfoszlányok úsztak a hold felé – Az ördögbe is – szitkozódott –, a végén még kitöröm a lábam, pedig rövidesen megtelik a hold. – Közeledik a Vérfarkas éjszakája – mondtam. Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét. – Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört… Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon. Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között. – Nyugi – mondtam, és megszorítottam a csuklóját. – Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyőfák felé a fejét… És nehogy kiáltson, az istenért! Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettől. A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők előtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.”

Mutass kevesebbet