A világháború története I.

Részlet a könyvből: A nyugati döntő harcok A német hadvezetőség célja Foch Ferdinánd, a hatvanhétéves francia tábornok tehát 1918 április 24-én a központi hatalmak ellenségeinek főparancsnoka lett. Az év tavaszán a szövetségesek csak nehezen tudták kivédeni a németek szívós támadásait. Már úgy látszott, hogy a nyugati rettentő viaskodás a németek előnyére dől el. Ez azt jelentette volna, hogy a központi, hatalmak megnyerték a háborút. Azonban nem így történt. Vérnek, sok vérnek kellett még folynia, amíg Mars isten dühöngése megszűnt és ez a vér a szövetséges és társult hatalmak győzelmének piros virága lett. Az orgona- és gyöngyvirágos május nem hozott nyugalmat a francia harctérre. A németek nem pihentek és - nem is volt szabad pilhenniök! A tavaszi sikerek után szilárdan megmaradtak előbbi elhatározásuk mellett, hogy az angol hadsereget fogják megsemmisíteni és így csikarják ki a döntést, a diadalt ellenségeiktől. A helyzet azonban tavasz óta rosszabbodott. Április 11-én ugyanis az angolok háromezer fogoly visszahagyásával feladták a fontos Armentiéres városát, azonban Foch tábornok - főképpen e kudarc miatt - nagy erőket küldött Flandriába az angol csapatok szaporítására. Ez nem maradt titokban az éber német hadvezetőség előtt. Alkalmazta tehát azt a régi sztratégiai szabályt, hogy ahol döntő támadást keresünk, onnan el kell vonni az-ellenség figyelmét. Ezért elhatározta, hogy csapásszerűen megrohanja a franciák leggyengébb védőszakaszait, hogy ott nagy erőket kössön le és arra kényszerítse Foch fővezért, hogy - éppen Flandriából hozzon a veszélyeztetett területre segítséget, új csapatokat. A németek arra számítottak, hogy ha ez megtörténik, akkor mindenesetre sikerülni fog a meggyengített flandriai front áttörése és az ellenséges csapatok felgöngyölítése.

Mutass kevesebbet