A világirodalom legszebb elbeszélései I. kötet

"A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak. Csakhogy akkor még nem hívták "világirodalomnak", hanem jelző nélkül, pusztán csak "irodalomnak". Jelző inkább az egyes nemzetek külön literatúráit illette. A világirodalom nem ezekből állt össze nagyobb egységgé. Ellenkezőleg: az egyes nemzeti irodalmak különültek el a világirodalmon belül, mint állam az államban, külön nyelveik védbástyái mögött, mindjobban önálló életet kezdve..." (Babits) Egy válogatásban bemutatni a novellát, úgy, hogy a vállalkozás a legkülönbözőbb szempontoknak megfeleljen - hogy bemutassa mindazt, ami előzménynek tekinthető: a görög és latin műveltséggel érintkező perzsa, indiai, arab elbeszélésgyűjtemények egy-egy darabját, magát a görög és latin elbeszélő prózát, a középkori fabliau-t, az európai és kisázsiai fejlődéstől függetlenül létrejött távolkeleti elbeszélést, s a modern novella megteremtőjétől, Boccacciótól a ma élőkig, a reneszánsztól a XX. századig feltérképezze a novella egész világföldrajzát, úgy, hogy egyszerre adjon képet az irodalomtörténet korszakairól, tükrözze a többé-kevésbé elfogadott értékrendet s az ettől gyakran (és szükségszerűen) eltérő nemzeti értékskálát is reprezentálja-, reménytelen vállalkozás, hisz csak ez utóbbi két követelmény is kibékíthetetlenül áll szemben egymással, lévén hogy a legnagyobb irodalmakból magasabb színvonalú gyűjtemény állítható össze, mint a nemzeti irodalmak összességéből. Igaz viszont, hogy egy ilyen válogatás nem képviselhetné azt az "egységes, összefüggő folyamatot, egyetlen hatalmas vérkeringést", amelynek minden nemzeti ága, legjobb képviselőivel, része ennek a folyamatnak, érintkezik vele és reprezentálja. E közhellyel, hogy ilyen gyűjteményt csinálni reménytelen vállalkozás, szemben áll a gyakorlat: antológiák születnek, mert szükség van rájuk. Novellaantológiák is. Se szeri, se száma az ilyen átfogó válogatásoknak, mint a mienk, a legszélesebb skálában a két véglet: a tudós válogatás és az impresszionista között. Mit tehet a szerkesztő egy ilyen nagy példányszámú "standard" kiadványnak szánt antológia esetében, mint az, amelyet az olvasó kézben tart? Igyekszik az egyes irodalmakat előbb úgy venni, mintha külön antológia készülne mindből, s az irodalom történetének a fonalát szépen felgombolyítani, mintha szöveggyűjteményt készítene. A kialakult értékrendet nem megsérteni, mintha disszertációt írna. S amikor ilyenformán előállt a megengedettnél két-háromszor terjedelmesebb anyag, megpróbálja csökkenteni. Pontosabban: csökkenti, számtalan menetben. Úgy, hogy minden követelményt megsért. A térkép helyett tájékozódási pontok maradnak, a történeti fonal elszakadozik, az irodalomtörténetiség súlyos sérelmet szenved. A sérelem elkövetésében magyarázhatóan, de védhetetlenül, ha úgy tetszik, önkényesen, de elkerülhetetlenül, ha úgy tetszik, önkényesen, de elkerülhetetlenül most már a szerkesztő ízlése az eszköz. Mert ha már nem lehet teljes - és lehet-e egyáltalán teljes egy antológia? -, adjon csak valamelyes eligazítást, vázlatot műfajról, korokról és nemzetekről, és legyen szép, jó, megrázó, emlékezetes olvasmány. erre törekszik ez a válogatás is, amely - kezdve az elbeszélő próza legrégibb ismert alkotásával, a négyezer éves óegyiptomi A paraszt panaszai-val - hatvanhét elbeszélést, illetve novellát tartalma: a régebbi korokból tizenötöt, a tizenkilencedik század elejétől napjainkig ötvenkettőt. Nem tesz egyenlőségi jelet az egyes irodalmak közé, de igyekszik, ha és ahol a színvonal sérelme nélkül ez megoldható, minél több irodalomból válogatni, s képviseltetni a később felvirágzott irodalmakat is. Egyezően a hasonló célkitűzéssel készült, ugyancsak az Európa Kiadónál megjelent A világirodalom legszebb drámái és A világirodalom legszebb versei című antológiákkal.

Mutass kevesebbet