A Volksbildungsverein-tól a Volksbund-ig

A közvélemény úgy tartja számon, hogy a magyarországi német kisebbségpolitika végzetes fordulata 1938. november 26-án, a Volksbund megalakulásával kezdődött. A tanulmány kimutatja, hogy sokkal korábban, még Gömbös kormányzata elején. A németbarát Gömbös alatt zilálódott szét a Bethlen által kiépített kisebbségi iskolarendszer. Ugyancsak az ő idejében indult bomlásnak a német népművelődési egyesület, a Volksbildungsverein. Mérsékelt "németmagyar" szárnya számára az államhűség a nemzetiségi fejlődés korlátozásával, a politikai magyar nemzet kategóriájába való beilleszkedéssel volt egyértelmű. A radikális "népi német"-szárny ezzel szemben a nemzetiségi fejlődés teljes szabadságát követelte. A kormánypolitika képtelennek bizonyult nemcsak a függetlenség és a haladás összekapcsolására, hanem még a mérsékelt irányzat hatékony támogatására is, legalább az iskolakérdés megoldásával és a Volksbildungsverein szervezkedési szabadságának enegedélyezésével. Ezzel elősegítette azt, amit voltaképpen meg akart akadályozni: a népi német irányzat tömegbefolyását és önálló egyesületté alakulását a Volksbund keretében. A hitleri politikát a német nemzeti kisebbségek csak mint a hódító politika eszközei érdekelték. Minthogy Magyarországgal szemben ilyen céljai egyelőre nem voltak, beértve a magyarországi németek minimiális nyelvi-kulturális követeléseinek támogatásával anélkül, hogy ezeket képes is lett volna kiharcolni számukra... Bellér Béla (1919-1995) a Ózd melletti Szentsimonban született. A budapesti tudományegyetemen 1944-ben középiskolai tanári, mjad bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1968-ban kandidátusi fokozatot szerzett. Pedagógiai tudományos tevékenysége neveléselméleti, didaktikai, felnőttnevelési és neveléstörténeti témákat ölel fel. Visszatérő témája az 1918-19-es forradalmak közoktatásügye. Vallás-, egyház-, filozófiatörténeti, vallásos néprajzi tanulmányaiban az egyháznak a kor kihívásaira adott adekvát válaszait vizsgálja. Az újkori egyetemes történet keretében elsősorban az első világháború előtörténete foglalkoztatta. Nemzetiségtörténeti tanulmányai felölelik a hazai németség két világháború közti és második világháború utáni történetét. Ő készítette el A magyarországi németek rövid története című, német nyelven is megjelent összefoglalást. Előszó a magyar kiadáshoz Bellér Béla történész ,A Volksbildungsvereintől a Volksbundig" c. 1982-ben befejezett, és Magyarországon mind ez ideig kiadatlan monográfiáját joggal nevezhetjük legfontosabb művének. A monográfia a magyarországi németek történelmének egy viszonylag rövid, de rendkívül vitatott, és meghatározó korszakát öleli fel, az 1934 és 1938 közti időszakot. Az 1995-ben elhunyt Bellér Béla saját kutatásaira támaszkodva ezt az átmeneti időszakot kellő átérzéssel és mély benyomást keltő alapossággal dolgozta fel, és olyan új szempontokhoz jutott, amelyek sajnálatos módon a magyarországi kisebbségi kutatásban máig nem tudtak érvényesülni. Bellér alapvető tézise szerint a német kisebbségen belül nem a folytonosan erősödő ideológiai radikalizálódás vezetett a magyarországi németek nemzetiszocialista irányultságú szervezetéhez, a Volksbundhoz. Sokkal inkább a német kisebbség védekezéséről beszélhetünk a magyar kormányok szigorodó kisebbségpolitikájával szemben. A magyarországi németeket ugyanis egy politikai-társadalmi emancipációs folyamat jellemezte; ez az egyenjogúságra törekvő igény azonban nem vezethető vissza arra, hogy a kisebbséget titokban nemzetiszocialista eszmék hatották volna át. Bellér alapvetően abból indul ki, hogy a Weimari Köztársaság kevés érdeklődést mutatott Délkelet-Európa, különösen Magyarország németsége iránt, és hogy 1933. január 30-a nem jelentett radikális változást a német birodalom külpolitikájában a német kisebbségek tekintetében. Csak 1937-től érzékelhető az az új kurzus az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) „népiségi" politikájában, amelynek Bellér szerint eleinte nem volt közvetlen hatása a Magyarországgal kapcsolatos külpolitika alakulására. Ezt a felfogást igazolja a német kutatás is, példaként itt csak Hans-Adolf Jacobsen nevét említjük. Bellér részletesen elemzi a magyarországi szereplők kisebbségpolitikai szempontjait, mivel ő a magyarországi németek körében végbemenő „radikalizálódás" okait nem a harmadik birodalom befolyásolási kísérleteiben látja. Meggyőzően mutatja be, hogy Bleyer Jakab, a német kisebbség szellemi vezetője és politikai szóvivője arra a belátásra jutott, hogy a kisebbségi sors önmagában csak nagyon korlátozott politikai mozgásteret enged meg. Ez a realista felismerés összhangban állt politikai programjával. Bellér szerint a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületben a Bleyer halála után kialakult konfliktus nem azt vetítette előre, hogy a kisebbség vezetői végérvényesen eltávolodtak e realista politikától. A kormánnyal szembeni konfrontációs kurzusban, Bellér, az eddigi magyar kutatási eredményekkel szemben, nem a kisebbségi politikusok radikalizálódását, hanem sokkal inkább a kétségbeesést látja, mivel az egyesület stratégiai célját, hogy a magyar kormánnyal együttműködve javítsa a német kisebbség helyzetét, a kormány teljes mértékben ignorálta. (Ebben az összefüggésben érthető pl. Gratz Gusztáv és Basch Ferenc vitája.) Bellér a magyar politikai elitnek - és nemcsak a mindenkori kormánynak - folyamatos asszimilációs nyomást ró fel; amely nem ritkán erőszakos formában is megnyilvánult. Az árnyalatnyi eltérések megértését úgy segíti, hogy bemutatja a legfontosabb politikai irányzatokat és ezzel a német kisebbség (igen szűk) mozgásterére hívja fel a figyelmet. Bellér helyesen állapítja meg, hogy azok a politikai és szociális követelések, amelyeket az egyesület vezetésének „radikális" szárnya fogalmazott meg, emancipációs fejlődés eredményei. Ennek a folyamatnak érzelmi vagy akár kriminalizált értékelését mint történész határozottan elutasítja. Teszi ezt annál is inkább, mert a kormányok kisebbségpolitikájában semmi esetre sem „külső" befolyások elleni defenzív intézkedéseket lát, hanem kíméletlen offenzívát az egyesület vezetőségének, amúgy szerény követelései ellen. Ebbe az összefüggésbe helyezi a kétes pécsi Basch-pert is, és a politikai elit szemére veti, hogy „a magyar nemzetiségpolitika legrosszabb hagyományaihoz", nevezetesen a kisebbségek legjelentősebb képviselői elleni büntetőperekhez nyúl vissza. Ezáltal a magyar kisebbségi politika azon folytonosságát helyezi előtérbe, amely nem teszi lehetővé a kisebbségi kérdés kielégítő rendezését. Mindeközben Bellér éppen Gömbös Gyula miniszterelnöksége idejére (1932-1936) teszi a magyar kormány vissza nem térő esélyét arra, hogy Berlin mindennemű beavatkozásától mentesen, szuverén módon oldja meg ezt a problémát. Bellér a kisebbségi politikusok mozgásterét differenciáltan dolgozza fel és világossá teszi, hogy a Népművelődési Egyesület a kormánypolitika eszköze volt, amelyet a nacionalista nyilvánosság parasztáldozataként bármikor fel lehetett használni, amennyiben ez a politikai döntéshozók érdekeit szolgálta. A kisebbségi politikusok aktív részvétele egyre kevésbé volt fontos, olyannyira nem, hogy az egyesület vezetésének még statisztaszerep sem jutott. E konfliktus, robbanásig feszült helyzetet eredményezett: Bellér szerint a Volksbund megalakulása nem a kisebbségen belüli nemzetiszocialista ideológiai irányzat áttörését jelentette, hanem - főként kezdetben - alternatívát abban az elfogadhatatlan helyzetben, amelyet maga a Népművelődési Egyesület testesített meg a kisebbség számára. A többi bevett sztereotípiát is elutasítja Bellér: Az ellenzéki Népinémet Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) nem akart „államot az államban" alkotni vagy a nemzetiszocializmus „ötödik hadoszlopa" lenni. Ennek bizonyítékául a szerző többek között Gratz Gusztávot említi, aki a Bajtársakkal ki akart egyezni, mivel a két irányzat között nem tartalmi vagy ideológiai, hanem csupán taktikai különbséget látott. Bellér feldolgozta a fellelhető magyar forrásokat és igen alaposan kiértékelte a német kisebbség korabeli sajtóját. „Kultúrpolitikai" okokból nem adatott meg neki, hogy nyugati archívumokban kutasson, így helyenként téves feltevésekre jutott. Nem tudhatta például, hogy a birodalmi szervek 1936-ban valójában megszüntették a Bajtársak anyagi támogatását. Ugyanígy együttműködést feltételez ezen szervezet és a nyilaskeresztesek között, jóllehet később ő maga is megcáfolja ezt a tételt. Itt sem rendelkezett háttér-információkkal, például a Franz Rothen és a Bajtársak vezető személyiségei közötti kapcsolatról. Helyenként a magyar levéltári forrásokkal sem bánik elég kritikusan: így például a politikai rendőrség és a csendőrség jelentéseivel. Többek között ezekből származik az a mondat, amely később a Basch-perben a vád alapjául szolgált. A Bellér által idézett mondat azonban pontatlan és nem felel meg szó szerint annak a megfogalmazásnak, amit Basch használt a magyarosításról. Ennek ellenére a szóban forgó monográfia a tárgyalt időszak legjobb összefoglalása. Tisztelet a szerzőnek, aki nehéz időszakban festett ideológiai premisszáktól és elvárásoktól mentesen józan és kiegyensúlyozott képet a magyarországi német kisebbségről. A magyarországi németek jelenkori története még nincs megírva, az eddig megjelent publikációk - mind itthon, mind külföldön -, különböző okok miatt, inkább élőmunkák egy átfogó és alapos kutatáshoz. A további történeti kutatások számára azonban ez a munka alapműnek számít. A kiadók kötelességüknek érezték, hogy a kéziraton néhány formális változtatást és pontosítást eszközöljenek. A lábjegyzeteket lehetőség szerint egységesítettük, és közlünk néhány korabeli dokumentumot is.

Mutass kevesebbet