A zene története

Kacsóh ​Pongrác nemcsak neves zeneszerző volt, de tevékenyen részt vett a zenei ismeretterjesztésben is, számos ilyen jellegű cikke és néhány kis könyve (így az 1909-ben megjelent, most hasonmás kiadásban – az új címlapon megváltoztatott címmel – újra publikált A zene fejlődéstörténete) is ismertté tette. (Ezek alapján lett 1912-től a fővárosi zenei tanfolyamok főigazgatója.) A zene fejlődéstörténete dióhéjban összefoglalt, a századelő tudományosságán alapuló kis zenetörténet, amely az ősember zenéjétől a Wagner utáni irányzatokig, Debussy, Ravel, illetve Richard Strauss, Bartók munkásságáig (ez utóbbiakat Kacsóh érdekes, de rendkívül durva, fülsértő, „az elviselhető modernség. határán” álló szerzőknek tekinti) foglalja össze a zene fejlődéstörténetét. Kacsóh sok mindent próbált kis könyvébe belesűríteni, így részletesen foglalkozik a zene keletkezésének kérdésével, az ősembernek a mai (akkori) primitív népek zenéjéből kikövetkeztetett muzsikájával, az antikvitás zenéjével stb. Viszonylag nagy teret szentel a hangszereknek, a hangszeregyütteseknek, a hangszerek fejlődésének és gyártásának is. Felfogása szerint – és ebben a korszak művelődéstörténeti alapkoncepcióját érvényesíti – a zene az évezredek során állandóan fejlődött, a primitív kezdetektől haladt egyre differenciáltabb, magasabbrendű formákig. Ehhez képest a fejlődés csúcsát a barokk és a klasszikus zene nagymestereiben véli fellelni, a múlt század második felét – koncepciója érvényében nem kételkedve – valamiféle hanyatlásnak látja. A kis könyv műfajánál és terjedelménél fogva sem lehet igazán eredeti összefoglalás, viszont kétségtelenül olvasmányos, közérthető; hiányzik belőle minden szépelgés, „esztetizálás”, annál inkább erős oldala a zenei, zenetechnikai szakszerűség. A számos modernebb, korszerűbb, gazdagabb zenetörténeti összefoglalás ellenére – e kis művel való megismerkedés sem lehet haszontalan a zenével kezdőként foglalkozni kívánók számára.

Mutass kevesebbet