Ábránd elsötétítéskor

"Aznap éjjel álmában hazautazott szabadságra. A vonat a csanádpátkai állomáson nem állt meg. A kalauzt szólongatta, de az eltűnt. Akkor vette észre, ő az egyetlen utas a szerelvényen. Kihajolt az ablakon, a szabadságos levelét lobogtatva integetett a mozdonyvezetőnek, hogy neki itt kell leszállnia. A mozdonyvezető kézjelekkel visszamutogatott, hogy tilos neki megállni, de ha meghúzza a vészféket, akkor kötelessége. Habán keresgélte a fogantyút, és nem találta. Végül leugrott a vonat lépcsőjéről, olyan ügyesen, hogy el sem esett. Eszébe villant, hogyan száll majd itt le Zóra a hét végén, szombat délután? Megállapodtak: bemutatja a szüleinek, és megtartják az eljegyzést. A falu tömve katonasággal. Az iskolából kihallatszott a sebesültek jajgatása. Az utcákon német motorbiciklisek száguldoztak föl-alá. Egy magyar tüzér ostorral vert egy árva lovat, mert akárhányszor nekirugaszkodott az ágyúnak, nem bírta elvonszolni... A szülői ház kapuját zárva találta. Bezörgetett. Az anyja kidugta a fejét az ablakon, és azt kérdezte, mit akar. Mama, hát nem ismer meg? Én vagyok, Ferkó, a fia. -- Akkor tűnj el innen, kisfiam, mielőtt észrevesznek a motorosok..."

Mutass kevesebbet