Adagio lamentoso

A nagyvilágban és idehaza is rendkívül népszerű Bohumil Hrabal a közelmúltban egy ötödik emeleti kórházi szoba ablakán galambetetés közben a semmibe vagy inkább a mindenségbe kilépve végezte be testi-földi létét. Új elbeszéléskötete tehát posztumusz tisztelgés a kortárs cseh próza egyik legnagyobb művésze előtt. Az Adagio lamentoso Hrabal két alkotói korszakát öleli fel, az 1951 és 1956, illetve az 1970 és 1976 közöttit. Az ötvenes évek eleje jelenti az író életművében az első valóban kiforrott, letisztult, "igazán hrabali" korszakot. Ekkor már a kladnói Poldi-kohóban dolgozik és Prága egyik munkáskerületében, Libeňben, az Örökkévalóság gátján lakik. Tudatosan az élet, az emberi lét perifériájára vonul ki tehát, ahogy ő mondja, "leszálltam az mélybe, hogy bemaszatolódjam a környezettől, és időnként megéljem azt a lenyűgöző eseményt, hogy megpillanthatom az ember mélyén a gyöngyöt". És különös látásmódjának köszönhetően újra és újra megpillantotta, és különös írásművészetének hála, újra és újra felszínre hozta azt az utánozhatatlan csillogású, szemkápráztató gyöngyöt. A "gyöngykeresést" a hetvenes években, másik nagy elbeszélőkorszakában is folytatja, ám ezúttal már máshol, gyermekkora egykori színhelyén, Nymburkban és a környező kerskói erdőben kutatja és találja meg közép-európai valóságunk eltűnőfélben lévő tájait, mulandó-elmúló, illékony-elillanó szokásait, hagyományait, kiveszőben lévő embereit, gyakorta groteszk és esendő, ám mindig szeretetre méltó csodabogarait, akik az igazi emberséget hordozzák magukban. A kötet egy varázslatos tehetségű író varázslatos szépségű, többségükben magyarul eddig még ki nem adott elbeszéléseit tárja a magyar olvasó elé.

Mutass kevesebbet