Adósságlevél

Illyés ​Gyula kora ifjúságomtól fogva egyik állandó serkentője eszméletemnek. Nyiladozó értelmű vidéki kisdiákként ismertem meg a munkásságát; előbb a verseit, majd évekkel később a személyét is. Az úgynevezett „ötvenes évek”-ben, Sárközi Márta és a volt Válasz-munkatársak baráti környezetében, amikor a Haza, a magasban költője már századunk „Nemzeti Dal”-át: az Egy mondat a zsarnokságról sorait vetette papírra – az íróasztalfiókjának. Később pedig évtizedeken át könyvei szerkesztője lehettem. Gondolkodásomra, ízlésemre, az irodalom és a magyar élet jelenségeivel kapcsolatos látásmódomra folyamatosan erős hatást gyakorolt és gyakorol mindmáig. Mert ha a kezét már nem szoríthatom is meg, műve számomra változatlanul eleven valóság most is, s benne nemcsak az emléke van jelen. Annyi mindent kaptam tőle, hogy hiába írtam róla többtucatnyi cikket, tanulmányt, esszét az elmúlt évtizedek során, adósának érzem magam, és Szabó Lőrinccel együtt vallom, hogy „mindannyian adósai vagyunk neki”. Írásaim végigkísérik Illyés Gyula írói útját. Ő maga pedig jó néhányszor lehetőséget adott arra, hogy életéről és művéről, eszméiről, reményeiről és csalódásairól a rádió és a televízió nyilvánossága előtt beszélgethessek vele; ilyenkor a legkényesebb kérdésekre is nyílt szóval és időtálló, „bátrabb igazságokat” kimondva adott választ – amiről könyvem olvasói is meggyőződhetnek. (Domokos Mátyás)

Mutass kevesebbet