Akik odavesztek és akik megmenekültek

A náci megsemmisítő táborokról a sorsdöntő 1942-es évben keltek szárnyra az első hírek. Kósza hírek voltak, egyvalamiben azonban megegyeztek: hatalmas méretű, elképesztően kegyetlen és szövevényes megfontolásokkal indokolt mészárlásról szóltak, s éppen mert oly elborzasztóan hangzottak, a világ hitetlenkedve fogadta őket. Már az is sok mindent elárul, hogy a bűnösök jó előre tudták: a világ nem akar majd hinni a fülének. Számos túlélő megemlíti (például) Simon Wiesenthal A gyilkosok köztünk vannak utolsó lapjain), hogy milyen előszeretettel vágták az SS-katonák a foglyok szemébe a cinikus figyelmeztetést: "Akárhogyan végződik is ez a háború, az ellenetek vívott háborút máris megnyertük; egyetlenegy sem marad meg közületek tanúnak, és ha valamelyikőtök mégis megúszná, a világ úgysem hinne neki. Egyesekben talán ébred majd némi gyanú, lesznek talán viták is, a történészek kutakodnak talán a múltban, de bizonyosság nem lesz, mert a bizonyítékokat veletek együtt meg fogjuk semmisíteni. És ha valami bizonyíték mégiscsak fennmaradna, ha valamelyikőtök mégiscsak megmaradna, az emberek akkor is azt mondják majd, hogy az olyan szörnyűségeket, mint amikről beszéltek, egyszerűen nem lehet elhinni: azt mondják majd, hogy mindez merő propaganda, egyszóval nekünk hisznek majd, akik mindent letagadunk, nem pedig nektek. A lágerek történetét mi mondjuk majd tollba." Ugyanez a gondolat ("hiába is mondanánk, el úgysem hinnének nekünk") furcsamód a foglyok kétségbeesett éjszakai álmaiban is felbukkant. Szóban vagy írott emlékezéseiben szinte valamennyi túlélő említést tesz egy fogsága éjjelein gyakran visszatérő álomról, s ez az álom, ha részleteiben kinél-kinél másként fest is, tartalmában nagyon is egyforma: a fogoly hazatér, szenvedélyesen és megkönnyebbülten beszámol szerettei egyikének az átélt gyötrelmekről, de az nem hisz neki, sőt végig sem hallgatja. Az álom legjellemzőbb (és legkegyetlenebb) változatában a másik egyenesen sarkon fordul, és szó nélkül faképnél hagyja az elbeszélőt. Minderre még visszatérünk, de annyit már most is érdemes megjegyezni, hogy mindkét fél, az áldozat és az elnyomó egyaránt tisztában volt vele, milyen elképesztő, tehát milyen hihetetlen is, ami a lágerekben történt, s nyomban hozzátehetjük, hogy nemcsak a lágerekben, hanem a gettókban, a keleti front hadtápvonalai mentén, a rendőrségi fogdákban s az értelmi fogyatékosoknak fenntartott intézetekben is.

Mutass kevesebbet