Alkony Várad felett

„Ferdén, csaknem oldalvást helyezi maga elé az írópapírt" - mondja róla Székely János. Megdől egy papírlap, elferdül a vízszintes-függőleges tengely. Alighanem ugyanez történik olvasás közben is, a négysoros szinte észrevétlenül billenti ki a világot, finom, szelíd botrányok lehelete csap ki a lapok közül. Horváth Imre nem vadássza verseiben a bizarr helyzeteket mintha inkább azok találnának rá, s ha már a közelben vannak, csak épp kezdeni kell velük valamit: „mindig szerettem a botrányt, / s mindent, ami bolond dolog. / Röhöghetnek, szerettem se rebben, / a legparányibb darabig / üvegcserépként összeseprem / a tébolyultak álmait." (Hökkentő) S miközben ezek az apró, éles képek, mondatok minduntalan elő-előkerülnek a szerző miniatűrjeiben, a rövid formák valami mélységes nyugalom és bölcsesség képzetét keltik az olvasóban. Az életmű terjedelmileg is legnagyobb hányadát a két- és négysoros versek, versfüzérek teszik ki, amelyek mellé az utolsó két évtizedben a még koncentráltabb fogalmazásra törő aforizmagyűjtemények is odaszámíthatok. A nyugalom azonban elsősorban a ráérős tempóé és azoké a gesztusoké, amelyeket odaképzelünk a szöveg mögé. A test nyugalmáról van szó, miközben a legjobb versek képei éppen e nyugalom rezzenéseit mutatják meg, amelyek távolról nem, csak közelebbről látszanak.

Mutass kevesebbet