Ameddig temetetlen holtak lesznek...

Bár három és fél évtizede jó barátom, alig tudunk találkozni. Örökösen rohan. Felolvasóestje van, kiállítást nyit meg, s minthogy a közügy szolgálatosa, Sepsiszentgyörgytől New Yorkig és Vajától Prágáig mindenütt ott van, ahol (legalábbis képzelme szerint) tud valamit a haza érdekében mozdítani. Megszállott, aki azt hiszi, hogy az erkölcs kardnál is élesebb kard, s hogy jó szóval, a példaerejű, munkában önmagát sem kímélő önfeláldozással megváltoznak dolgaink. Illyés Gyulára mosolyintva a magyarság-ügy (az elöregedett, gyorsan fogyatkozó nemzet, a hitét vesztett vagy legalábbis odahagyni látszó magyarság) egyik képviselőjének gondolja magát, holott csak költő. Költő, aki minden erőfeszítése ellenére sem tud szembefordulni - ha igen, szinte hatás nélkül - a politika sokszor nemtelen, csiki-csuki játékával; nem tudja kifényesíteni a diktátum erejével elrozsdásított történelmünket (Trianon); és nincsen hatalma a világot vesztébe hajtó - mindez a béke, a demokrácia nevében kormányzó - hatalmasságok fölött. Egyvalamiben azonban hatalmas - hitében. Hogy az a hajlék - hajlék a léleknek - fölépíthető. Kós Károly-i a szándéka: a romolhatatlan kő erejével hasson a szó is! Persze az íróra és költőre már régen nem hallgatnak. A sikerült vers kiváltotta érzületet lassan pótolni fogja a guruló forint. S az irodalmi értéket meg a besúgók, ügynökök szélkakas-hadjáratának a blablája. Nagy Gáspár, egyike a többszörösen megfigyelteknek, mégsem szomorú. Hogy mi táplálja derűjét, magam sem tudom. Talán attól gazdag, hogy minden - akár az övével ellentétes oldalról jövő - értéket be tud fogadni. Csak legyen mögötte erkölcs, hit, meggyőződés, az esztétikum igazsága. Együtt vagyunk gazdagok, hirdeti. S kiváltképp azt, hogy temetetlen holtak ne maradjanak mögöttünk.

Mutass kevesebbet