Amerikai arénák

Lehet, egy kicsit szokatlan, hogy éppen ezen a helyen igyekszem választ adni egy húsz évvel ezelőtt hozzám intézett kérdésre. Mentségemre legfőképpen az szolgáljon, hogy a válasszal kiadóm felkérésének is - tudniillik, hogy írjak valamit magamról, persze, tömjénfüst nélkül - eleget tehetek. "Mondd csak, Gallov - érdeklődött kollégám szokásosan csípős modorában -, hány lovat akarsz még lovagolni azzal a keszeg fenekeddel?" Kérdése, beláthattam, indokolt volt. Még vízilabdáztam ugyanis, de már a Népsport szerkesztőségében dolgoztam. Mellette riporterkedtem a tévében, próbálkoztam a rádiózással, kisfilmeket csináltam, edzőként serénykedtem a Központi Sportiskolában, bíráskodtam tanultam a Testnevelési Főiskolán, sporttárgyú cikkeimet, írásaimat széles körű "maszekolás" keretében terjesztettem. Akkor nem jutottam el a válaszig… Előtte és azóta is változatlan szenvedéllyel igyekszem minden "lovat" meglovagolni. Elvállaltam ideiglenesen még a Magyar Úszó Szövetség főtitkári posztját is, majd csaknem hét évre Kanadába szerződtem, s ismerkedhettem Észak-Amerika sportjával. A dolog nyitja egy egészen közönséges felismerés: egyetlen életünk van. Ez a tudat csillapíthatatlan nyugtalansággal tölt el. Nem tudom, ki hogyan van vele, de ez az egyke élet felháborítóan rövidnek tűnik. És rohan ráadásul, akár egy ámokfutó. Miden másodpercét igyekszem tehát kihasználni. Utálok sokat aludni, mert nem történik közben semmi. Kíváncsi természet vagyok, érdekel minden, különösképpen az a varázslatos világ, amelynek terméke, küldötte és hű szolgája vagyok - a sport. Mi másért is fűtött volna annyira a vágy, hogy sportújságíró legyek? Mégsem tudtam annyi lovat meglovagolni, mint amennyit szerettem volna. Az egyik vitt, a másik elfutott előlem, a harmadik levetett, belém is rúgott. Értékes tapasztalat volt azonban az ilyen is. Mellesleg úgy találom, érdemes a pofonokhoz is jó képet vágni, a sors szeszélyeit türelemmel - ha nem is belenyugvással - viselni, s közben máris újabb ugrásra készülni.

Mutass kevesebbet