Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell

Egy kísérletnek az ideiglenes végéhez közeledünk, még nincs teljesen vége, még van előttünk egy munkás délután, és az a vállalkozás, amibe fogtunk itt néhány hónappal ezelőtt, egy olyan vállalkozás, amit legfeljebb abbahagyni lehet, de befejezni nem. Azt a kérdést próbáltuk körbejárni, azt a jelenséget, amit mi Magyarországon a nyilvánosság válságának nevezünk. A „mi" azokat jelenti, akik ezt a konferenciasorozatot kigondolták és megszervezték. Úgy érezzük, azt látjuk, hogy a nyilvánosság nem tölti be azt a kritikai és informáló funkciót, amit egyébként egy polgári demokráciában be kell hogy töltsön, és ennek az okait kerestük. Ezzel nem mondtam túlságosan nagy újdonságot, hiszen számtalan olyan műhely, szerveződés, csoport, egyesület, szubkultúra létezik ma Magyarországon, amely ugyanezt teszi, csak talán másként. Ha a ránk jellemző sajátosságát akarom megnevezni ennek a három délutáni konferenciának, a differencia specificát, akkor talán az egyéni, a személyes és a csoportos felelősség keresése lehet ez a különbség. Abból a megállapításból indultunk ki, hogy mindenki, aki a közélet szereplője a médiavilágtól, az íróktól kezdve a politikusokig, valamifajta felelősséggel tartozik, hogy ilyen módon működik, illetve nem működik a magyarországi nyilvánosság. Mindig igyekeztünk kerülni azt a megjelölést, hogy egyik oldal, másik oldal, mert nem kizárólag két oldal van ma Magyarországon. Megfigyelhető, észlelhető, és remélem, hogy előbb-utóbb aktívvá is válik az a fajta gondolati, lelki, mentális sokszínűség, amely előre akarja vinni a dolgokat, és nem fékezni. A dichotómiában való gondolkodást mindenképpen el akartuk kerülni. A meghívásnak az alapja az volt, hogy kiről feltételeztük mi azt, képes és hajlandó elvállalni a saját személyes és csoportfelelősségét, annak a világnak a felelősségét, amelyet ő képvisel, a nyilvánosság válságában. Én voltam talán az első előadó, és meg nem bocsátható módon egy bibliai elmélkedéssel kezdtem az első konferenciát, amiben én a saját magam felelősségét is megpróbáltam megfogalmazni. Azt gondolom, ez a felelősség más, mint ahogyan más annak a világnak a felelőssége is, amelynek én a része vagyok, mint például a Népszabadság főszerkesztő-helyettesének a felelőssége. Tamás Ervin részt vett az első konferencián, ezért említem. De azért az én felelősségem mégiscsak felelősség, és azt a - csúnya szóval - üzletet ajánljuk az itt jelen levő előadóknak, hogy amennyiben tudnak beszélni a saját felelősségükről, akkor ez egyfajta erkölcsi kiindulópont, alap lehet arra, hogy beszéljünk másoknak, más csoportoknak, közegeknek a felelősségéről. Dokumentáltuk is eddig két füzetben a konferenciák anyagát. így valami azért kiderült abból, hogy ki az, aki képes egy ilyesfajta önkritikus és kritikus megközelítésre.

Mutass kevesebbet