Amor Patriae II. - Ameddig a szív ellát

Előszó: „Ki ne ismerné eldobottgyermek cipőjének a nyomát?" Babits Mihály Néhány évvel ezelőtt félve nyitottam ki egy Gömör megyei kis falu középkori templomának ajtaját, s mikor oda beléptem, bár tudtam, hogy miért jöttem ide, mégis egy nem várt csodás világ tárult elém. Félve kezdtem e könyv összeállításához, mert tudtam, hogy miről kell szólnia: arról a Tolnáról, ahol születtem, felnőttem, iskolába jártam, s ahonnan 24 évesen eltávoztam. Vagyis szülőhelyemről, gyermekkoromról, ahol akkorában minden más, minden nagy volt: óriási és ismeretlen, másként szép és szomorú nekem, a gyermeknek, mint egy felnőttnek. Ma közömbösen megyünk el egy-egy ház, fa, rom mellett, pedig akkor mennyi mindenre rácsodálkoztunk. Ahol sírtunk és amiért sírtunk, azon ma nevetünk. Az idő változik, tudjuk jól, s vele együtt mi, emberek. Vagyis minden viszonylagos. Mondhatnám, hogy igen, de tudom, hogy a fotó és a fotós tud játszani az Idővel: úgy őrzi a múltat, mintha az jelen volna. Képein - akár akarja, akár nem - egyszerre jelenik meg a múlt és valahogy mindig ott a jelen is. (Ezért talán leginkább az álomhoz hasonlók.) Ez a könyv nem helytörténeti kiadvány, hanem kies vidékek, házak, kúriák, templomok és szobrok, ép és romos várak kihallható üzenetét rögzítő és azt valahogy továbbadó vallomás. Nem szép emlékek, népdalok, versek és idézetek gyűjteménye ez az album, hanem rácsodálkozás arra, amit láttam, ami elől talán menekülni akartam - kivel nem esett meg ilyen? de nem lehet. Biztos vagyok, hogy ezt a könyvecskét csak azok értik majd, akik a kották, sorok és képek mögé tudnak, akarnak nézni. Én, ahogy mondtam, félve tettem ezt. Ezért kérem itt a kedves Olvasókat, akik nagyrészt megyémbeliek, s akik más szemüveggel nézik - és néznek engem is hogy erre gondolva halkan nyissák ki ezt az albumot, és lassan haladjanak képről képre, sorról sorra. Röviden szólnom kell a borítóról, hisz magától adódott, hogy csak ez lehet a címlapon: ablak, nyitott ablak - napfényben. Igaz, hogy nem a mi ablakunk, hanem szembülső házé: itt lakott gyermekkoromban Mikusainé, a fényképész, és itt Móser nagymama, aki Aparhanton nyugszik nagyapámmal, akit nem ismertem.

Mutass kevesebbet