Anderson-taktusok

Az átlagéletkor, persze, statisztikai svindli. Vegyük most mégis az 1996-os hetven évet. Frissebb adat nincs, mondja a telefonba a KSH munkatársa, és a férfiaké annyival kevesebb (66) a nőkénél (74), hogy összevont adattal nem is dolgoznak. Ebben a hetvenben tehát már az én munkám is benne van. Az szökőévestől kereken 2 209 032 000 másodperc. (Tizenhét és fél szökőnappal számolva, mert ugye a hetvenbe a születés évétől függően tizenhét és tizennyolc szökőnap is eshet.) Illetve nem kereken, van ez a folytonos csúszás-mászás a térben, az anyag trehány munkavállaló, nem érdeklik a Főnök szankciói, inge feslett, zihál, tolakodik, és egy kicsit mindig késik. Szóval még valamennyi másodperc, ennek most nem megyek utána, végtére nem ávósból lett portás vagyok. Kétmilliárd-kétszázkilencmillió-harminckétezer másodperc tehát, nem nagy szám, még bőven ki lehet mondani. Közülük is azokat, melyek lapján nem bogármód halad, de konok, piciny ütésekkel araszol előre a másodpercmutató. Mintha az idődarabok gomolygó képeit nyomban bekereteznék, s máló tudatunk falára szegeznék a sürgős angyalok. Aki él, mind profi. Szüntelen dolgozik, mégha több is a forintja, mint a másodperce. Ki kell töltenie az ütések közti időt, kotorni-túrni szüntelen valami izét a kétmilliárd-kétszázkilencmillió-harminckétezer-vagytöbbvagykevesebb résbe, mert émelyítő szakadék nyílik, létének felülete beomlik, és ő (she/he) belehal. Erre szánom a prózámat, hányják-vessék a betűit a kezük között, forgasság meg a sorait a szemükkel, s boldog leszek, ha azután időbarázdáikba hintik őket. Én úgy írtam, sör mellé, kávé mellé, dohányfüstbe, de már ez gusztus dolga, hogyan is szólhatnék bele...

Mutass kevesebbet