Angyalok tánca

Ismét azzal a furcsa tánccal álmodtam az éjjel... Különös, történés nélküli, kellemes álom volt, amelynek az íze, hangulata édes-bús dallamként kísér egész nap, mint valami távolról hallatszó, halk hegedűszó. Mintha egy árnyalakkal táncoltam volna, - de egymás felé tett félő, imbolygó lépteink nem találtak közös ritmusra. Homályban volt az arca, de úgy vélem, hogy női alak volt, akiről éreztem, hogy időtlen időktől összefonódott a sorsunk. Ugyanazt a zenét hallottuk, de amikor én jobbra léptem, ő átsiklott a másik irányba, majd fordítva tettük ugyanezt a bizarr mozdulat-sort, mintha csak egymás érintésétől menekültünk volna. Az elmúlt időkben gyakran álmodtam ugyanezt, s utána napokig lappangott bennem az az „édes-bús dallamhoz" hasonló, békés hangulat. Ma annyira a birtokába vett, mintha a lelkem egy része ott maradt volna az álmomban. Az imént leültem a kandallóm elé, s hosszan néztem az ősfenyőim ágai mögött aranyló, lenyugvó napot. Hosszú ideje már ezek számomra a napjaim legszebb pillanatai. Áldott percek ezek, amikor eltávolodom a hétköznapoktól, megállni látszik az idő, megtelítkezem a csenddel és betölt a tó felől áradó üde, friss víz illat. Rövidesen teljesen elolvad a nap folyékony aranya és eljön az az idő, amit Polcz Alaine, a nem rég elhunyt thanatológus-író „kék órának" nevez utolsó könyvében, amelyben az élettől búcsúzik. „Csodálatos a kékség... " - írja, - „ahogyan a nappal átlép az éjszakába, vagy az éjszaka a nappalba".

Mutass kevesebbet