Anibel

Harminc ​évvel a megírása után, 1984-ben, Londonban jelent meg először magyarul ez a regénytrilógia (1969-ben az első kötetét francia fordításban Párizsban kiadták). Az első magyar kiadáshoz készült utószóban Határ Győző megírta a könyv történtetét; ebből idézünk: "1953 végén, barátaim unszolására, a Heliáne, majd a torzójában megrekedt Fakupofa után új regény írásába kezdtem. Elhúzták a mézesmadzagot a szám előtt: az »olvadás« meghozza majd a csodák idejét, felvirrad a napja annak is, hogy tőlem a börtönviselt írótól újra kiadjanak eredeti művet is; hogy nem kell eltemetkeznem a műfordítás ergasztulumában. Biztattak tehát, de kérve kértek, ne essek a Heliáne régi hibájába, s hagyjak fel a szertelen avantgárd kísérletezéssel. Az istenért, ne vessem el a sulykot, s legyek közérthetőbb – a magyar olvasótábor nem a francia közönség, alig ismeri az izmusokat, olvasói észjárása gyalogszerrel poroszkál, s nem repül… Hallgattam a szirénhangokra, és megpróbáltam csendeskén folydogáló konzervatív magyar regényt írni, váltig fanyalogva, váltig tamáskodva abban, hogy engem valaha is kiadjanak egy olyan országban, ahol az Irodalompolitika (mi bődületes eufemizmus!) szabócentiméterrel méricskéli, milyen közel szabad merészkedni a tabukhoz, meddig lehet az igazmondásban, szókimondásban elmenni. A menekülésirodalom, a nosztalgiaország irodalma erre az írásra – az Anibel-re is rányomta bélyegét; s ahogy a magyar olvasó akkoriban mákonyt keresett az olvasásban, ugyanúgy magam mákonyt kerestem az írásban: Csodaszert a bezártság skorbutja ellen – s kidesztilláltam az elvágyakozás párlatát. Ha lektűr, legyen lektűr. S jóllehet a »nagy szerelem« széphistóriáján kívül, ami ebben a lektűrben van, az a csipetnyi: eltörpül az a »politika«, s oly kevés hogy attól a tabuk legfeljebb eltüsszenthetik magukat. …Újraolvasva sok helyütt elégedetlenül zsémbeltem a szöveggel… De nem akartam utólagos törlésekkel, betoldásokkal »hamisítani« és meghagytam az eredeti 1954-es textust változtatás nélkül. Úgyszólván kiveszőben van a giccses, romantikus »rögeszmés« szerelemnek a divatja. Ma már a stendhali, »kikristályosodott« szerelem sokakat émelyít és taszít: ma már csak valaminek a torzrajzát – már csak a bujaság fénylélekkel, tükörtrükkökkel megszépített változatát, az ódon költőieskedés paroxizmusát látják benne, mely mint önmagába visszahulló vulkán, rövid úton pusztul, és igazi, tartós szerelemhez nincs köze. Történelmi regény? Meg se fordult a fejemben. Ördög akart történelmi regényt írni 1950-51-ről – 1953-ban. Azzá ülepedett, a távolodó századfelező idő az idők mélyére húzta… Mostanság jöttem rá, mennyire kibabráltam magammal, s hogy a szándékoltnál is mennyivel inkább azzá lett – lektűrré… A sztálinizmus országos traumájának elszenvedői, a sebesült, idegroncs nemzedék, meglehet, hogy elérthette vonla a kor tolvajnyelvét, és szívesörömest gyógyult volna tőle – nem tudom, hipotetikus kérdésekre nincs egyértelmű felelet." Jó néhány megjegyzés kívánkozik mindehhez. Például hogy Határ Győző itt sem bújhatott ki írói bőréből, az Anibel modern regény ma, megírása után harminc évvel is az olvasónak nemcsak poroszkálnia, repülnie is kell, ha vele akar tartani. Meg hát a szerelem, a „bujaság” csak divatból mehet ki olykor-olykor – az életből (remélhetőleg) soha. S végül: a lírával, humorral enyhített szarkasztikus igazmondás gyógyító erejére azóta is rászorulunk.

Mutass kevesebbet