Anna Karenina

Négy évvel a Háború és béke befejezése után, 1873 márciusában kezdett L. N. Tolsztoj második nagy regényébe, az Anna Kareninába. Amíg amabban a napoleoni idők egész orosz, sőt európai világának problémáit és alakjait sűrítette, az Anna Kareninában, első művészi vázlata szerint csupán egy szerelmi szenvedély kifejlődését akarta megírni. A regény eredeti terve, alapötlete így hangzott: egy szép és fiatal asszony rideg, hivatalnok férje mellett nem találja meg a szerelmet. Vronszkij gróf, a délceg és okos, művelt és kedves tiszt gyújtja fel benne az olthatatlan érzést. Anna, a céltudatos és célját elérő asszony vak szenvedélyének érzéki rabja lesz, alacsony eszközök, asszonyi cselszövések mestere, - de semmi több. A férj vonásaiba - eredetileg - elégikus szépség is vegyült, Vronszkij is többet ért, mint a szeretője. Így a megtévedt asszony öngyilkossága, érzésektől meg nem nemesedő érzéki szenvedélyének egyenes következményeként hatott és semmikép sem kelthette volna fel olvasóiban a cári világ erkölcsi előítéleteinek emberi gyötrelmeit, a szenvedély nagyságának azt a megrendítő hatását, amelyet az Anna Karenina mai formájában mindenkiben felébreszt. Művészi nagysága térítette el Tolsztojt eredeti tervétől és késztette őt arra, hogy nagyobb alapeszmét keressen. S a mű megtalált alapgondolata azután nagyobb kompozíciót és más jellemeket kívánt. Így nemesedett Anna Kareninan azzá, amivé végül is a művész felejthetetlen ábrázolása tette: a tiszta, az igaz, a mély érzések, a minden áldozatot vállaló szenvedély tragikus hősnőjévé.

Mutass kevesebbet