Arany és Petőfi levelezése prózában, versben

Petőfi és Arany mindannyiunk ismerőse. Költészetük a magyar ajkúak számára az anyanyelvet jelenti. Népszerű verseik fordulatai közszájon forognak. Számtalan bevett szóval, fordulattal, szállóigével gazdagítják szókincsünket. Garmadával kínálnak ötleteket ahhoz, hogy könnyeden és találóan fejezzük ki magunkat. Megénekelt alakjaik példázatszerűen szerepelnek mindennapi beszédünkben az erényt jelző „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken” Toldijától a kárhoztatott „Ej, ráérünk arra még” magatartás Pató Pál uráig. E mondások nemcsak szókincsünk tárházának, hanem erkölcsi tudatunknak is alapkövei. Költészetük egészében ízlésünk, a versről kialakult képzeteink, stílusérzékünk legfontosabb kiinduló pontja, melytől esetleg idővel távolodhatunk, de továbbra is rejtett etalon marad számunkra. Különös szerencse, hogy a magyar költészet e két klasszikusát szoros barátság fűzte össze 1847. februárjától – a Toldi pályadíjának hírétől – 1849. júliusáig, Petőfi haláláig. E két és fél esztendőben sűrűn váltottak levelet, s számos verset írtak egymáshoz, illetve egymás családtagjaihoz. A vers- és levélváltást Arany 1858-ban írt jegyzetei egészítik ki értékes adatokkal.

Mutass kevesebbet