Árvácska

Részlet a könyvből: ELSŐ ZSOLTÁR Hajnal a pusztán. A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfoszlik; odaütött tojás a barna serpenyőben. Kis tanya a végtelen pusztán. Mesebeli házikó; megfeketült nádfedelét sötét moha lepi, gerincét szétrúgta a gólya meg a szélvész, vályogfala bármilyen vastag, mégis úgy hajlik, mint a pöfeteg gomba, egyszer csak ráborul a benne lakókra, de az még messze van, majd valamelyik téli viharos éjszakán. Ma még boldog a tanya. Itt minden csak szép lehet, csak jó lehet és megelégedett. Emberállatok ősi lakhelye. Kerítés semerre, nyoma sincs; minek? A legközelebbi tanya is úttalan távolságban van. Még a baromfi ellen sem kell keríteni. Kikaparni valója nincs, ahogy a tyúk két görbe eperfáról leszáll, már megy a szomszéd tallóra kapirgálni. Milyen jó volna itt élni, itt megnyugodni. Milyen jó volna itt gyermek lenni. Kislány áll a mezőben, parányi csöppség, a roppant ég alatt két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen a felfelé bámészkodó nap alatt. Még a madarak is csak most ébrednek, mindjárt vígan ficserékelnek, a kis embercsirke duzmaszkodva csak áll, csak áll. Vékony kis barna teste, mint valami kis állat, a harmat hull rá. Semmire se gondol, azt se tudja, hogy került ki. Almos. Mint a kis macska, de az jobban tud duruzsolni és mosakodni, a csöppség csak áll, áll reménytelenül, vagy van remény a pusztai harangvirágban, amint áll a hajnalban és rezegve nyílik a nap alatt?

Mutass kevesebbet