Árvácska / Kiserdei angyalok

Az Árvácska, utolsó kisregénye (1940), nagy lírai sikoly az egyre jobban fasizálódó ország egyre kibírhatatlanabb, embertelenebb viszonyai ellen. Egy jobb életre hivatott kis lény szörnyű sorsán át kiált emberibb világ, emberibb emberek után. Tömörsége, ritmikus prózája, takarékos és mégis - vagy épp ezért - olyan nagy erejű képei bibliai erővel, a zsoltáros szenvedélyével - és a legnagyobb realisták könyörtelen látásával, biztos ítéletével szólnak. A kétségbeesésnek ebből a mélységéből az emberiséget, a népet csak egy mentheti meg: a népforradalom. Ennek a gondolatát hirdeti a korszak monumentális záróköve: a Rózsa Sándor. A Kiserdei angyalok hét évvel korábbi írás (1933) - de nem csodálhatjuk, hogy a polgári kiadók nem kértek belőle, s újságlapokon kallódott, míg a felszabadulás után Illés Endre fel nem fedezte. A parasztság írójának, sőt helytelenül parasztírónak leszűkített Móricz Zsigmond ebben új, alig ismert oldaláról mutatkozik be: mint a proletariátus életének értő, jószemű és együttérző szívű megfigyelője. Kemény, komor világ ez is, a Kiserdő, a munkanélküliség, a kilátástalan nyomor világa, amelyben krőzusnak érzi magát Gitka, hisz éhbérért dolgozhatik. S e kemény, komor világot mégis a remény, a jobb jövő hite sugározza be, mert a fiatalok, ha csak ösztöneiknek engedve s öntudatlanul is, de egymást maró egymásrautaltságukban azt bizonyítják: ez az osztály, a proletariátus, csak összefogva, egymás hitében s erejében bízva szabadíthatja fel önmagát szörnyű sorsából. S ez a téma: a proletariátus, a munkanélküliek, a városszélen tengődők életének problémája Móriczot haláláig sem hagyja nyugodni: élete végéig újra meg újra visszatér hozzá, keresve, de teljesen sohasem találva meg a választ. A Kiserdei angyalok visszhang nélkül maradt egy polgári napilap hasábjain; az Árvácská-t, az író tanúbizonysága szerint, a sajtó elutasítással fogadta.

Mutass kevesebbet