Mit viszünk magunkkal?

Bányai János első számú kritikusunk, aki éberen figyeli mind a legújabb magyar irodalom jelenségeit, mind pedig a szakkritika modern készletének alakulástörténetét, minthogy tudja, enélkül a szakkritika nélkül nehéz dekódolni azokat az „üzeneteket", amelyek a régi vágású kritikusnak, bármennyire vallatok, némák maradnak. Akármelyik tanulmány- vagy kritikacsomóját nézzük is, naprakész kritikusnak és jól olvasó olvasónak kell Bányai Jánost minősíteni, aki a modern magyar írói gondolkodás nyomába szegődve egyszerre örül, mert az általa tisztelt szerző halálosan komolyan űzi mesterségét, és foglalatoskodik eszközeivel, de annak is örülni tud s nem is csak ímmel-ámmal, hogy játékosak és groteszkek az olvasásban a partnerei - szüntelenül feleselnek, rejtőzködve mutatják magukat, és ezt legalább olyan komolyan teszik, mint amikor komor arccal és tógában sétálnak a filozófusok valamelyik szent ligetében. De ott nem csupán irodalmi történésekről, hanem szellemtörténésekről is szó van. S ha jobban megfigyeljük - ezek a szellemtörténések az ő temperamentumához illő szövegek - melyek elég szabadok, hogy a kritikus olvasottsága, tudása, asszociációs késztetései jelt adjanak magukról, de elég konokok ahhoz, hogy elvárja, tiszteljük írói szigorát is.

Mutass kevesebbet