Az "Állj fel" torony árnyékában

A mese rólad szól.. Életem során sokfelé vezettek útjaim, de talán az egyik legnagyobb megrendülést és felemelő pillanatot két esztendeje éltem át. A franciaországi magyar évad megnyitó ünnepségének megtisztelt vendégeként ellátogattam Aurillac-ba, II Szilveszter pápa szülőhelyére. Történelmi hagyományaink szerint II. Szilveszter, az első francia pápa küldte a koronát Szent István királyunknak. Nemcsak a szent hely, a templomi falak ihlete ragadott meg, hanem az is, hogy azok az emberek, akik ma ott élnek, s a pápa emlékét ápolják, milyen fontos cselekedetként említették a pápa gesztusát. Ajándékként egy életművét bemutató albumot is kaptam, amit azóta gyakran fellapozok; benne egy fejezet II. Szilveszter pápa és a magyarok kapcsolatával foglalkozik. Olvasgatva a szép munkát, azon tűnődöm, hogy a rendkívül művelt és Európa időszerű kérdéseit érzékenyen felismerő egyházi vezető, aki tudós volt és az első orgonát építtette, milyen pontosan megérezte, felismerte a pillanatot, hogy a magyarságot az isteni gondviselés dimenziójába kell emelni. Az általa adott telken Szent István telepítette a mai Szent Péter Bazilika mellett a magyar zarándokházat és templomot, országunk első nagy külföldi diplomáciai és kulturális központját. Történészek vitatkozhatnak a korona illetékességéről, s egyéb tényekről is, de ez nem érinti a legfontosabbat: II. Szilveszter pápa javunkat szolgáló döntése történelmi méretekben igazolódott, mert megmaradásunkat, európai integrálódásunkat jelentette. Átszenvedett századaink nyomán azt is tudjuk, hogy élet-halál küzdelmeink, közösségi és egyéni összeomlásaink milyen sokféle veszteséggel jártak, s különös, de tény, hogy magán-nyomorúságok és szabadság-hiányos idők századaiban egy nép sem adott annyiszor menedéket nekünk, mint a franciák. Az Európát járó Szepsi Csombor Mártont Párizs például így vigasztalta: "Búdosásomat és annak minden terhét ez az egy város elfelejttette velem olly igen, hogy mind szintén szerelmes hazámból kellett viszontag kijönnöm." De vigasztalta későbbi a bujdosókat is: II. Rákóczi Ferencet például úgy, hogy grosbois-i magányában, a kamalduliak kolostorában jutott életének abba a mélységébe, amely megrázó erejű Confessio-jának megírására kényszerítette. S a későbbi érkezők, a menekültek és a példáért utazók folytatták azt a mélyszántást, amely a magyar-francia kapcsolatok évszázadait olykor drámai módon, máskor felemelő szépséggel, vagy hétköznapi természetességgel alakította. Teleki József, Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan, Erdélyi János és mások seregesen igyekeztek Párizsba, de útközben még megálltak Strasbourgban, hogy körbecsodálják a dómot, a gótika örök szépségű momentumát.

Mutass kevesebbet