Az alvó vulkán

Felnőtt fejjel hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy mindannyian egy vulkán tetején élünk. Egyik percről a másikra fölrobbanhat alattunk, hogy a legmindennapibb lehetőséggel kezdjük, a saját testünk, és korábban elképzelhetetlen hirtelenséggel találhatjuk magunkat egy kórházi ágy izzó törmelékkupacában. De szétrobbanhat körülöttünk tágabb világunk is, és nemcsak úgy, hogy a szó szoros értelmében robban szét, hanem úgy is, hogy a fölismerhetetlenségig megváltozik. Ahol az imént még a jövő hegycsúcsa állt, most egy kráter sötétje tátong. A biztosnak tetsző ismeretek helyén szédítő bizonytalanság. Az alvó vulkán versei e bizonytalanság jegyében születtek, veszélyeztetettségünk tudatában, még ha ez elsőre meglepően hangzik is, némiképp lehiggadva. Minthogy a veszélyhelyzet egyben elgondolásaink szigorú vizsgája is. A lázas hánykolódás kérgét taposva tápláljunk talán irodalmi ambíciókat? Tartsuk a költészet lényegének azt, ami benne szakma? A költészetnek ez az arisztokratikusan korlátolt fölfogása mindig is bosszantott, de soha még annyira, mint most. Tudni a mesterségünket? Jó vicc. Az életünk múlik rajta. Hisz épp azt készülünk kimondani, hogy mai eszünkkel a költészetet egy szabadságharc terepének tartjuk, frontvonalnak abban a makacs háborúban, melyet az emberi lény folytat az ismeretek birtoklásáért, a boldogságért, a boldogtalanságért, ki tudja, miért... Meglehet, csak azért, hogy csúzlijával, a verssel, a filozófiával, a találékony ésszel leszedjen az égről egy rigó módjára röpködő csillagot. Vonzó és szörnyű lény, vér a véremből; talán még sohasem kerültem ennyire közel hozzá, mint most, amikor már forrósul a föld a talpam alatt. Húsz év költői gyakorlata után mintha kezdeném beszélni a nyelvét.

Mutass kevesebbet