Az átkozott út

Nem szerettem. Megdöbbentő, de ilyen is van, ezek szerint. Sokat gondolkoztam olvasás közben – ennyire érdekelt –, hogy mi ennek az oka. A bányászbéka alatt lenne az érzelmi intelligenciám? Mindenképpen kedvelni kell valakit ahhoz, hogy együtt tudjak érezni vele? Hogy ne úgy nézzem, ahogy gurul lefelé a lejtőn, mintha egy nem különösebben érdekes főzőműsort figyelnék, ami csak háttérzaj? Arra jutottam, hogy nekem kell egy minimális szimpátia vagy egy csipetnyi azonosulás a szereplővel vagy a problémájával. Itt egyik sem volt meg. Szerintem ez a történet szól a legszűkebb rétegnek, amit valaha olvastam Kingtől. De akit betalál, aztán nagyon be fogja, nem hiszem, hogy ebben létezik középút, de én ebből most kimaradtam.

Valóban nem a legjobb Stephen King mű, ez tagadhatatlan. Számomra inkább az az érdekes benne, hogy Kinget mennyire nyilvánvalóan foglalkoztatta az elboruló elme szenvedéstörténete és a pszichopátia felépülése (ld. A ragyogást, a Tortúrát, vagy Brady Hartsfield alakját), sőt Az elátkozott út számomra bizonyos értelemben egy alternatív Cujo-regény, csak itt egy nem egy kutya lesz veszetté, hanem egy ember csavarodik be. Nem egy szokásos King-féle horrortörténet, hanem egy személyes dráma. Bart Dawes alakja azonban jóval árnyaltabb, mint a Tortúrában Annie Wilkes-é. Valójában nem egy érzéketlen állat, hanem egy zavarodott kisember, aki a „kisemberség” legfőbb attribútumai révén szabotőrként és irracionálisan cselekvő, helyenként sodródó alakként sem válik egyértelműen ellenszenvessé, inkább szánandóvá és esendővé. King játszik az olvasó érzéseivel, nem hagyja, hogy túlságosan együtt érezzünk a főszereplővel, de azt sem engedi, hogy egyszerűen őrültnek tituláljuk. Az új autópálya nyomvonala szétszab egy egyébként is sebzett életet, ezzel azonban annak fel nem dolgozott lelki sérüléseivel egy veszélyes gyúelegyet hoz létre egy olyan emberből, aki akár a szomszédunk is lehetne.

(Ákos) 2018. 05. 05. 07:29

Nem véletlenül lehet nehezen hozzájutni...igazi King!