Az átlátszó város

Bajtai ​András huszonkét éves, amikor megjelenik első verseskötete (illően mérlegeli a tényt e sorok írója, aki – úgy adódott – 48 évesen volt 22 éves…) Milyen ez az első kötet? Prózaközeli – látszólag. Valójában folyamatos, önmagát szövő-fonó, egyszerre fölületi és mélyen rezgő költészetet mutat. Hogyan? Úgy, hogy írójának természetes gondolkodásmódjában, létének szellemi gyökerei között van eltejtve az a 'szent semmi', amely fölárad és szavakat követel. Ez nem két, hanem egy dolog; itt van a forrása. Áttételesen ezt is jelenti: bármit megírhat. Meg is ír. Illetve úgy írja meg a különöset, mintha az bármi volna, lehetne: „Kipakolni egy elvesztett női táskát. / Hentesmunka.” Kitűnő. A szerzõ képeiből, a hasonlataiból, a messzefekvõ asszociatív elemeknek váratlan összevonásából bontakoznak ki a szépség hétköznapjai, vagy a hétköznapok szépsége: „Az eső ugyanúgy zuhog, / de amikor elmész, madarak repülnek / át a szobán”. Eltakarja a mögöttes bonyolultságot, de a színest kivillantja a szürkéből. Munkamódszere mintegy elnyeli a vers utózengését; belül, a verstestben 'zenget'. Bajtai Andrást az jellemzi, milyen jól ismeri, veszi észre s figyeli, fejezi ki az apróságokat, a kis mozgást, az egyszeri jelentéktelenségek jelezte jelentőséget, magát a mozaikos valóságot. Mindeközben pedig versei, a versegészek összeszedetten sorakoznak szóval már alig illethető, foszforeszkáló karakterükben." Vasadi Péter

Mutass kevesebbet