Az élet a halál tükrében / A halál az élet tükrében (dedikált)

A halál nem siet. Tudja a rendet, ismeri feladatát, Csak azt veszi magához, aki kívánja Őt, aki elismeri a hatalmát azon szenvedések felett, amelyeken csak Ő tud segíteni. Senki és semmi más! Nem lopakodik holmi kaszával, nem riogatja az élőket fekete lepellel, viaszosan fénylő csontkoponya arccal. Nem bujkál. Ő jelen van és vár. Halálos nyugalommal. Nem siettet senkit, vár csendben. Egész életedben ott volt veled, hisz fogantatásod pillanatában társul szegődött hozzád. Együtt lüktetett szíveddel, lélegzett tüdőddel, együtt érzett agyaddal. Végigkísért utadon, iskoláidban, munkahelyeden. Vele osztottad meg ágyad a nászéjszakádon. Vele együtt vívtad az élet apró-cseprő harcait. Fogta a kezed, amikor - erőd fogyatkozván - az önpusztulást választottad volna, de Ő azt mondta: még ne! Még nem szabad! Ő várt, és eljött az óra, amikor nem a rettegett ellenfelet látod benne, a fekete csuhást, a lepratépett arcot, a jéghideg koporsóujjakat. Várt, és most jelen van. Veled és érted. Nyugodt, tiszta érzés fog el, nincs benned félelem, riadalom, csak egyre növekvő vágy, mely édesen körülfonja lelkedet. Lassan kezedet nyújtod felé, hívod. Karjaid ölelésre tárod, fejed vállára hajtod, tested karjába roskad, eggyé lesztek és lettél, aki voltál.

Mutass kevesebbet