Az elhagyott idő

1977 nyara volt. A bákói buszállomás párállott a hőségtől; hatalmas csomagú fáradt emberek mindenütt, por és izzadtságszag, sárga-vöröslő szoknyájú barna cigányasszonyok, nyakukban fémpénzből készített lánc, aztán olajtól fénylő ruhájú férfiak kékben és feketében, és fújtató autóbuszok, rozsdásan és ablak nélkül. Álltam árván, mindenütt román beszéd hömpölygött felém harsányan, sehol magyar szó; ez más, ez nem Erdély, ahol keblére ölel az ismeretlen, édes magyar testvérének nevezve, és ad kézről kézre, és vendégül lát, és szeret, és faggat mohón, hazai híreket várva... A falu határában kidöntött magyar vésetű kereszt hiánya újabb munkára serkent. Most kell megörökíteni mindent, most, míg lehet, míg van mit, mert elszáll a hang, eltűnik az írás, és megfordul a nyelv. "Nadzs vétek, elvenni egy népnek nyelvét!" - mondta Lujzikalugarban Anti bácsi. Ki tudja, mi lesz ötven év múlva? Hiába a nyárra kiutazó táncházasok önkéntes lelkesedése, tanítása, hiába a rengeteg erőfeszítés, naponta kevesebben vannak, és eljön az idő, az utolsó csángó ideje, amikor már csak ő fog tudni csángó magyarul, mint Jugánban Marika néni. Olyan lesz, mint Amerikában Isi, az utolsó jahi indián. Törzsét kiírtották, ő maradt egyedül életben, évtizedekig bujdosott, aztán 1911-ben felbukkant, vizsgálták, élő múzeumi tárgy lett, és persze meghalt hamar, tüdővészben.

Mutass kevesebbet