Az élő zsinagóga

Minden városnak van lelke. Ez tükröződik vissza a város ábrázatában, a házak, az utcák és terek elrendezésében, házfalakon, tetőkön és tornyokon, az épületek csoportosításában, amelyek dacára nagy különbözőségeiknek, egységes összképpé egyesülnek. De rejtett tájairól és szépségeiről többnyire hallgat a városnak ez a kőből való arca (...) látni kell tudni, és a kellő hangulatot a kellő időben megtalálni, hogy az értő szem a város lelkének rejtélyét megfejthesse." - így ír a Szegedi Napló hírlapírója 1916 decemberében, ünnepi számában. S mi, szegediek tudjuk, hogy igaza van. Városunk „kőből való arcát" felfedezni, lelkét megfejteni, hangulatát megérezni szép és nemes feladat, de hosszú és türelmet igénylő kihívás. És kellenek hozzá a kijelölő cölöpök. A szimbólummá nőtt irányjelzők. Mert ami Párizsnak az Eiffel-torony, Londonnak a Tower, Prágának a Károly híd vagy Debrecennek a Nagytemplom zömök két bástyája, az nekünk, szegedieknek a Dóm karcsú ikertornya, a Széchenyi téri magnóliák lila tulipánjai és igen, a Zsinagóga, a kék-arany-elefántcsontszín ragyogás, s a magas eget tartó, erőt sugárzó bizánci-barokk kupola. A kupola, mely Közép-Európa egyik legszebb födelét emelte óvón közössége fölé, s mely nem csak összetartotta a világban szétszóratott zsidóság szegedi magvát, de megőrizte az árvízből kimentett Tóratekercseket, s kertjével, hol a jeruzsálemi ciprusok bólogattak, idevarázsolta az elfeledett, távoli otthont is. Óvta, őrizte, összetartotta a fohászkodókat.

Mutass kevesebbet