Az én cellám - az én váram

"Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találnak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés nem volt, ami így elcsigázta, legalábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fejét. – Kicsoda vagy hát? – kérdezték tőle végül. – Egy nagy generális – felelte, fel sem nézve. – Vagy úgy – bólintottak –, szóval ez a bajod. – Nem – mondta az öreg-, valóban az vagyok. – No persze – hagyták rá –, másként hogyan is lehetnél? – Nevessetek csak, ahogy bírtok – mondta ő-, megbocsátom nektek. – De hát nem is nevetünk – így a munkások –, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik. – Az is vagyok – felelte az öreg-, főgenerális vagyok. – Na látod – hogy kitaláltuk! De minket ez nem érdekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éjszaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét. – Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék. – Miért, talán nem tudsz járni? – Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék a seregem körében. – Kihajítottak talán? – Egy generálist? Dehogy – lezuhantam. – Honnan? – Az égből. – Onnét föntről? – Igen. – Odafönt van a sereged? – Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra."

Mutass kevesebbet