Az idő vonulása (Dedikált)

A Graves-díjas költő hatodik kötete lét- és életérzéseinek minden eddiginél gazdagabb, mélyebb, árnyalatosabb összegződése, kötetről kötetre szervesen épülő művészi világának kiteljesedése. Az erősen intellektuális fogantatású versek középpontjában az idő áll, a tünékeny és megfoghatatlan, a szépségével, édességével elbódító, a gyors futásával, csalóka érzékelhetőségével már-már misztikusan félelmetes és fenyegető. Az idő, mely akárcsak Szabó Lőrinc, Parancs János értelmezése szerint is "igazi hazánk", emlékeink, vágyaink, érzelmeink anyaga, foglalata és teljessége mindannak, ami emberi. Így tekintve végig, ez a verseskönyv tulajdonképpen egyetlen szenvedélyes monológ, egy szemérmesen romantikus és önkínzóan moralista lélek naplószerű és mégis többszörösen áttételezett kitárulkozása, melynek során különleges érzékenységgel rajzolódnak ki a személyiség sajátos, teremtő ellentmondásai csakúgy, mint az őt körülvevő társadalmi környezet fényei és árnyékai. A "létezés szégyene" éppúgy megszólal lírájában, mint az "önfeledt, ujjongó gyermeki hit", a "gyámoltalan és gyanútlan zöld kitárulkozás" vágya. A "hiábavaló vergődések" közt mindig újra és újra feltámad az annyira sóvárgott "esztelen remény". A "gyökerek", "hínárok", az "iszapos tófenék"-re húzó "lomha szörnyek" szorongó képeit felváltják az álom és káprázat mámoros, "bodzavirág-illatú", sejtelmes fényekben fürdő, éterien tiszta képei, szüntelenül érzékeltetve azt, amit a kötet végén a költő közvetlenül is megfogalmaz, hogy a szenvedések ellenére, sőt azokkal együtt is "gyönyörű ez a világ, gyönyörű ez a fájó élet". Hagyomány és modernség szerencsés találkozása jellemzi az egész kötetet, melyen most már nemcsak a kortárs francia, de a klasszikus magyar költői iskola is rajta hagyta nyomait, talán Kölcseyn és Vajdán kívül elsősorban Berzsenyi és Vörösmarty. A néha már szinte kihívóan romantikus képek - az avantgarde líra asszociatív erejét felhasználva - egy-egy indulati mag köré rakódnak, tárgyszerű, objektív stílusban, kemény, prózai mondatszerkesztéssel formálva. A versek felépítése is igazolja a Szabó Lőrinc-i megállapítást: "A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkodó igaz emberé."

Mutass kevesebbet