Az Isten

Istenem! ​Az enyém. Te, aki az enyém vagy, te, akiről hallgatok, akkor is, ha azt mondom, hogy vagy, akkor is, ha azt mondom, hogy nem vagy, akihez fohászkodom, nem szavakkal, miközben gúnyosan mosolygok magamon, olyan láthatatlanul, amilyen láthatatlannak téged látlak, mikor látszólag nem nézek sehová, te indokolhatatlan, föllebezhetetlen, félresöpörhetetlen, kikerülhetetlen, aki sehogy se akarsz kiveszni belőlem, akármit is művelek és gondolok, de aki nem is nézek vissza rám, akármennyire is azt képzelem, hogy beléd nézek, add meg legalább azt, hogy ameddig lesz tiszta levegő a földön, addig én és az utódaim beszívhassuk, s ha már nem lesz, juthassunk elég pótlevegőhöz, s ha már az is elfogy, kibírjuk, hogy nincs, segíts, hogy alkalmazkodjunk, mert élni akarunk! Ha fölforrósodik a légkör, adj nekünk védőruhát, ha lehűl, akkor thermorétegeket, ha kiöntenek a tengerek, mi mindig följuthassunk valamilyen magaslatra, ahová még nem ér el a víz! Ha kevés lesz az energia, abból jusson nekünk elég, a szűkös élelmiszerkészletekből legalább a mi raktárunkat megtölthessük! Ha már nem lehet másként, és sokaknak pusztulniuk kell, a járványoktól, tornádóktól, földrengésektől, nukleáris robbanásoktól, halálos sugárzásoktól az enyéimet védd meg!

Mutass kevesebbet