Az istenek eledele

A XIX. század közepe táján jelent meg először nagyobb számban ebben a mi különös világunkban a jobbára öregedő embereknek az az osztálya, akiket pontos nevükön természettudósoknak neveznek, noha ők maguk rendszerínt nem igen kedvelik ezt az elnevezést. Olyan kevéssé kedvelik ezt a szót, hogy a Természettudományi Közlöny hasábjain, amely folyóirat pedig kezdettől fogva legsajátosabb és legjellemzőbb orgánumuk, soha nem szerepelnek ezen a néven, sőt a nevezett folyóirat olyan gondosan kerüli állandóan ezt az elnevezést, mintha az valamely súlyosan illetlen kifejezés volna. A nagyközönség és a nagyközönség sajtója azonban ezzel mit sem törődik és „kiváló természettudós", „híres természettudós" vagy „ismert természettudós" címen szerepelteti őket, valahányszor valamelyikükre ráterelődik a nyilvánosság fénye. Annyi bizonyos, hogy úgy Bensíngton úr, mint Redwood tanár úr régen kiérdemelték e megjelölések bármelyikét, még mielőtt megtették volna azt a csodálatos fölfedezést, amelyről ez a történet szól. Bensíngton úr a tudományos akadémia tagja volt és régebben a vegyészmérnökök egyesületének elnöki méltóságát viselte. Redwood tanár úr a londoni egyetem Bondstreet-i intézetében volt a fiziológia tanára, és állandó céltáblája az élve boncolást ellenző egyesület támadásainak.

Mutass kevesebbet