Az istennő ölében

Az író mondja könyvéről: – Játék két hangra – így summázza Karacs Kristóf Az istennő ölében utolsó nagy kalandja tanulságát, amikor búcsút mond színhelynek és nősnőjének. A Látóhegyen élő, szamosháti festő gyűjteményes kiállításra készül; úgy érzi, végre magára lelt, lezárult az élménygyűjtés korszaka: a modellnél fontosabb a mű. Ám szándékai múlt és jelen sziklái, hazai Scyllák és Charybdisek között hányódnak. Látóhegyről elűzi a Piroska körül dúló vihar, s meg sem áll a Hegyaljáig, hogy ott öntse új formába régen fogant látomásait. Mindhiába: vele tart hűséges és veszélyes társa: a kaland. Tokajban Tekla bizonyul túl vonzó modellnek, Tarcalon Teréz kísérti, Tállyán Tünde vezeti ingoványra. Aztán szedi a piktorszolgafáját, betoppan régi kalandjai fővárosába: Sárospatakra. S ott is egyenest a régholt fejedelemasszony mennyezetes nyoszolyájába: doktor Lórántffy Zsuzsanna, az ifjú régésznő ágyába. Voltaképpen ezzel kezdődik újmódi kópéregény-tetralógiám zárókötete. (Előzményei: Látóhegyi asszonyok, A Holt-Szamos két partja, Pataki tengerészek.) Hőseim tizenhárom éjszakán vallanak most egymásnak életükről és kalandjaikról a fejedelmi baldachin alatt. Kristóf szamosháti ízzel mesél, Zsuzsa a ma nyelvén. Merészen és ironikusan ad számot, főként önmagának, sérüléseiről s a szüntelen keresésről: a teljes értékű asszonyi szabadság vágyáról, szerelmi pályafutása izgalmas fordulóiról.

Mutass kevesebbet