Az ötödik gyerek

Harriet és David a hatvanas évek elején házasodnak össze, és a korszellemmel ellentétben a középosztálybeli családjaik elképedésére nagy családot, sok gyereket akarnak. Tervük szinte akadálytalanul megvalósul egy darabig: a negyedik gyerek megszületéskor már az egész nagy család az ő igazi, otthonnak megteremtett házukban tölti a karácsonyi és a húsvéti ünnepeket és a nyári vakációkat - a két konok fiatalból "családfő" lett. Ám minden megváltozik és minden elromlik, amikor Ben, az ötödik gyerek megszületik. Már magzatként is megkínozta anyját, s megszületése pillanatától nyilvánvaló - bár ezt senki sem akarja kimondani -, hogy más, mint a család többi tagja. Történelem előtti, ember alatti vagy ember előtti indulatok és erő él benne, s csak minimális szocializáltságra képes. Mire kamasz lesz a nyocvanas évek közepére, a testvérei sorban elhagyják a nagy házat, anyja és apja elhidegül egymástól, s Ben megtalálja a maga "fajtáját": A hozzá hasonlóan félresikerült kamaszokat, akikkel bandába verődve törvényesség és bűnözés határán lézengenek. Ám anyjának nincs kétsége afelől, hogy a fiú egy nap végleg elhagyja őket, és talán az országot is: "Könnyen elmehetnek, és eltűnhetnek a világ bármelyik nagyvárosában, csatlakozhatnak az alvilághoz, kiélve hajlamaikat. Lehet, hogy nemsokára, amikor már az új házban él (kettesben Daviddel) s a tévét nézi, a berlini, madridi, Los Angeles-i, Buenos Aires-i hírek pillanatfelvételein meglátja Bent, aki azért elkülönül kissé a tömegtől, belebámul azzal a manószemével a kamerába, vagy az arcokat pásztázza a tömegben - hogy rátaláljon a maga fajtájára." Doris Lessing, az angol irodalom "nagy öreg hölgye", akit nálunk főleg A fű dalol című megrázó regénye alapján ismernek, a szűkszavúan, bár szuggesztíven megírt kisregényben szinte provokatívan azokat az ösztöneinket, indulatainkat deríti föl, írja le, amelyeket letagadni nem, ám megfékezni, humanizálni mindenképpen szükséges, ha továbbra is egymás mellett akarunk élni.

Mutass kevesebbet