Az Ükey-fiúk

Herkules kidugja olykor-olykor vastag orrát a nagykapu vasnyilai közt. Szimatolva vigyáz a kastélyra. Nincs semmi baj. Csendes az egész falu. A kastély kőkerítése és nagy kapuja előtt csak nagy időközökben halad el egy-egy fáradt munkása a földnek; kaszával, kapával a vállán. Ezekkel az emberekkel kis kölyök korától kezdve békés viszonyban él Herkules. Már meg sem ugatja őket. Csak éppen hogy kitekint olykor-olykor az utcára, rend van-e ott kint. Főképpen így estefelé tartja ezt kutyakötelességének. Azután visszacammog megint a platánfa alá a kőpadhoz, melyen két kisebbik gazdája ül s lefekszik lábuk elé. A leáldozó nap utolsó fénye odavetődik a platánfa vastag gyökereire, színes sávokat fest Herkules bozontos bundájára. A kutya néha-néha felkapja fejét. Nem tetszik neki, hogy Sámson, az öregebb Ükey-fiú, olyan izgatottan beszél. Tagbaszakadt kemény gyerek ez a Sámson. Hangja is erélyes. - Te Menyus - szólt az öccsének - ide figyelj! Mondok valamit. A megszólított Menyhért még elmorogta a latin vers végét, azután becsapta a könyvét s kíváncsian nézett a bátyjára.

Mutass kevesebbet