Az utolsó töltény 5.

Részlet ​a könyvből: A magát szocialistának nevező rendszer évtizedeiben a politizáló magyar értelmiség jelentős része – tanárok, tisztviselők, színészek, tudósok – meg volt győződve arról, hogy folyamatosan lehallgatják otthoni és munkahelyi telefonbeszélgetéseit. Ha felvették a kagylót, hogy egy hívást kezdeményezzenek, vagy egy kívülről érkezőt fogadjanak, mindig hallani véltek egy-egy apró kattanást, melyről úgy vélték, hogy egy rögzítő magnetofon automatikus bekapcsolódását jelzi. Ki-ki különféle módon reagált erre a valóságos vagy képzelt veszélyre. A bátrabbja önérzeti kérdést csinált belőle, és mintegy „civil kurázsiból” különféle durvaságokat mondott a kagylóba a lehallgatóknak címezve, mások viszont csak a legszükségesebb kérdésekre-feleletekre szorítkoztak, feltehetőleg akkor és ilyen módon alakult ki az „ez nem telefontéma!” szófordulat is. Divatba jött az a szokás is, hogy folyamatosan bekapcsolva tartották a rádiót, úgy vélték, hogy ez a háttérzaj nemcsak a telefonok lehallgatóit, hanem az adott helyiségben felszerelt „poloskákat” is hatástalanítja. Elképedte, mikor kiderült, hogy a magyar büntetésvégrehajtás egyik tábornoki rangú vezetője is ezt a módszert alkalmazza az irodájában. Be kell vallanom: én sohasem osztoztam ebben az „összértelmiségi” feltételezésben. Úgy hittem, hogy azok, akik ezt felemlegetik, többnyire személyük fontosságát akarják kiemelni ilyen módon. „Nem lehetek akárki, ha ők fontosnak tartják, hogy megfigyelés alatt tartsanak! Ilyenkor a régi zsidó vicc poénja jutott az eszembe: "Záli, te nem panaszkodsz, te dicsekszel!” Már csak azért sem hittem ilyen kiterjedt titkos ellenőrzésekben, mert az ország megingott gazdasági helyzetéből következőleg a rendőrség pénzügyileg az összeomlás szélére került.

Mutass kevesebbet