Az utolsó zsoké

Új művében, a zeneművekhez hasonlóan, vissza-visszatérő motívumokra, hangulati, érzelmi és helyzetbeli elemekre épített regényében egy ifjúkorán éppen túllépő nő portréját rajzolja meg a szerző, mégpedig különös, közvetett módon, két férfihoz fűződő kapcsolatának tükrében. A kötetlenül csapongó, oldott líraiságú belső monológokból, érzelmi vallomásokból és fájó emlékezésekből csak lassan, bizonytalanul körvonalazódik az események menete, a főszereplő alakja, elmagányosodásának története. A nő fejezetről fejezetre, más-más helyzeteket, állapotokat, tényeket és tetteket fölidézve, hol az egyik férfiról, hol a másikról beszél. A velük kapcsolatos emlékeit, képzelgéseit, ábrándozásait, hangulatait, örömeit, lelki rezdüléseit és dilemmáit rögzíti, s végül megvallja egyikük - az elhunyt - iránt érzett hűségét, olthatatlan szerelmét. A szeretett társ elvesztését követő emlékezést, a múlt faggatását sajgó hiány és fokozódó magány, fájó nosztalgia és rezignált megbékélés egybefonódott érzése hatja át. A mesterien megszerkesztett, költői szépségű regény érzékletesen ábrázolja azt a folyamatot, melynek során a főszereplőben elrendeződnek és tudatosulnak a múlt cserepei, önért vállalt egyedüllétének forrásai.

Mutass kevesebbet