Ballada a rendszerváltásról

Nagynevű ​költőnk, Gyurkovics Tibor elsőnek kísérelte megragadni a lehetetlent, felidézni azt az elmúlt ötven, sőt nyolcvan évet, amit Magyarországon „a rendszer”-nek neveztek. Történelmünk kinagyult pillanatai ráégtek a papírra, s a papírral együtt föltépődnek sebeink is. Arcunkon folyik a könny, mint a szikvíz, amit Tarró bácsi szállított, hogy aztán a várva várt orosz katona elsőnek lelője. Apáink vére az égre kiált: Isten milyen kegyelmet tud erre nyújtani? A szerző ugyanabban a kádban ül, amelyben Kádár annak idején, ki nem tudta lemosni kezéről a vért még tébolyában sem; a tizenöt éves Mirjam, mongol katonalány szuronnyal őrzi gyerekszerelmét; Lenin agylágyulásban kell tűrje Sztálin hatalmi terrorját, de Lenint sem kell félteni a vérengzésben, hogy megalapítsa üdvtanára épült hóhérállamát; Rajkot kémként akasztják, s a sokezer Buharint meg Kirovot; tábornokok feje hull, de Latabár ugrál a moziban; Rákosi morzsolja a búzát mint elvtársai fejét, hogy aztán a téeszre találjanak a kizsigerelt parasztok – élünk, gyermeket csinálunk, százezrek hullanak el a tifuszos hómezőkön, míg PetrisBrúnó belvárosi tánciskolájában tanulják a gimnazisták a polgári keringőt – apjuk pedig az éhező foglyoknak magyarázza a csúsztatott palacsinta készítésének vaniliás technikáját. Élés és túlélés, gyalázat és fölmagasztosulás ’56 kivégzett mentősei és utcalányaifölött – letakarva lyukas zászlóval, hogy elérkezzék a gorbacsovi rendszerváltás, amikor a szovjet első titkár, a világ egyhatodának ura fölmutatja fehér alsónadrágját a megadás jeleként Reykjavikban, hogy aztán a babfőzelék reményét főzzék a rendszerváltás kormos fazekában –, de a történelem örök mozarti muzsikája talán túlszárnyalja az örök öldöklés csatazaját, s a látomás és káprázat és művészet, ami bakugrásokban eleveníti meg Sztálin kacska kezétől a remény rendszerváltásáig azt a grotesztk gyurkovicsi pannót, melyben a durván tört versritmusban fölidézi azt a csodacilindert, melyből a nemzedékek elővarázsolják Assziszi Szent Ferenc hitével a … mit is? Archaikusan egyszerű, megdöbbentő erejű, szándékoltan darabos ritmusú költemény durván ránt bele szenvedéseink történetébe – úgy, ahogy meg kellett élnünk. Groteszk és furcsa képei az arcunkba csapódnak, mint a kivégzettek történelmi vére. Lóurgásban sakkozza át a múltat és a megbűnhődött jövőt, miközben zseniálisan érzékelteti az ember örök gyógyulásának mozarti muzsikáját, a mindennapok tragikomikus táncparkettjén hullanak el vezérek és parasztok, Leninek és ötvenhatos Mansfeldek – a fák ágain Carmenek és Assziszi Szent Ferencek énekelnek emigránsoknak és forradalmároknak, akik bíznak abban, hogy lehet Magyarországon élni, s csinálnak egy új rendszert, melyen kívül „non estvita”.

Mutass kevesebbet