Barokk

A barokk - melynek kora az abszolutizmusés a felvilágosodás közé esik - az utolsó olyan stílusirányzat, amely átfogja Európa egészét. Jó ideig a reneszánsz különc hajtásának tekintették. A tartalom és a forma összetettsége, sodró lendülete éles ellentétben áll a klasszicizmus fegyelmezett önmérsékletével. Világi örömök és érzékiség, vallásos áhítat és szigorú aszkézis, formai sokszínűség és merev szabályok betartása egyaránt jellemző a barokk mesterek alkotásaira. Ezzel egy időben, az illuzionizmus jelentkezésével színpadiasság és díszletszerűség hódította meg a művészet világát. A pompakedvelés, a látványosság, az udvari ceremóniák színes kavargása nem egyszerűen a barokk túláradás kifejeződése, de művészi eszköz is a tömegjelenetek színre vitelére. Rómában Caravaggio munkássága jelentett határozott áttörést a chiaroscuro drámaialkalmazásával, míg Bolognában a Carracci-fivérek honosították meg a barokk festészet eszközeit. A francia művészetet Poussin heroikus tájképei, La Tour "éjszakai képei" és Claude Lorrain lírai fénykezelése uralták. A spanyol festészet jellegzetességei: Murillo meleg színvilága, Ribera és Zurbarán elmélkedő kegyessége, továbbá Velázquez átütő erejű udvari portréi. A német barokk Adam Elsheimer merengő tájképeivel érte el tetőpontját. Az európai művészet történetének egyetlen más korszaka sem állt ellen ilyen makacsul a tudós meghatározásoknak, jellemző jelenségei leírásának, a korszakhatárok kijelölésének, valamint vallási- szellemi háttere feltárásának. Amióta csak a művészettörténészek érdeklődése egy évszázaddal ezelőtt a barokk felé fordult, kutatásaikat heves viták és éles ellentmondások kísérték. Ilyesmi még a manierizmus esetében fordult elő - e címkét is csak meglehetősen későn biggyesztette a művészettörténet a reneszánsz és barokk közti átmenet meghatározására. A maga idejében senki nem hallott barokkról, legalábbis nem a szó mai értelmében. Sem a megrendelők, sem a festők, sem a művészetteoretikusok - akiknek se szeri, se száma ebben a korban - nem használták e megjelölést a művészi tevékenység és teljesítmény leírására. A rokokóval ellentétben, amely magamagára alkalmazta a gout rococo elnevezést, az itt vizsgálandó stílusáramlatot a kortársak a legjobb esetben is mindössze grand gout-nak, nagyvonalú ízlésnek nevezték, a 17. század abszolutista törekvéseivel, valamint a megrendelők hatalomvágyával és fényűzésével összhangban. Egyedül a bútorkészítők beszéltek "barokk"-ról műhelyeikben a bútorok ívelt hajlatairól szólva, vagy a festők jellemezték műtermeikben a szilárd kontúrok feloldódását ugyanezzel a kifejezéssel. Itália szatirikus irodalmában és vígjátékaiban a barocco 1570 után tűnt fel; a különös vagy szellemes ötleteket hívták így. A 18. század közepének racionalista műítészei kezdték el ezt a szót használni, ők szóltak úgy a barokkról, mint cikornyás, szokatlan, a művészet összes szabályát felforgató stílusirányzatról. A klasszicizmus új hívei pontosan felmérték, milyen meghatározó szerepet játszottak bizonyos mesterekaz előző művészeti korszakban. Gianlorenzo Berninit (1598- 1680) például nem kevesebbel vádolták, mint hogy leszállította a képzőművészet általános színvonalát. Ennek a kórnak a gyökereit egészen Michelangelóig vezették vissza. A 18. század végére és a 19. század elejére a "barokk" megjelölés már csupa rosszat jelentett. Gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hogy idő múltán a heves vitákat az elfogadás váltsa fel, s a barokk egy stílusirányzat összefoglaló elnevezése legyen.

Mutass kevesebbet