Befejezetlen emlékirat

Nagy ​szellemek árnyékában az apró ember is krónikássá buzdul. Körülbelül ez történt velem is a Bartók Béláról, Móricz Zsigmondról, Karinthy Frigyesről, Móra Ferencről, Kosztolányi Dezsőről és még jó néhány íróról és művészről szóló, magyarul írt visszaemlékezéseim során. Lapszerkesztői, fordítói és zeneírói tevékenységem kapcsán egy évtizeden át szorgalmaztam velük az ismeretséget. Szakmabeli, sokszor az időszerű újságírás szükségletét szolgáló találkozásainknak talán gyermekkori Ady-élményem volt az elindítója. Benyomásaimat, beszélgetéseinket tollhegyre szedtem, és egy-kettőt közöltem is a két háború közötti román sajtóban, felpuhítva olvasóim közönyét a részükre még idegen magyar irodalommal és művészettel szemben. Írásaim legtöbbje azonban a halogató taktikázással élő polgári lapok papírkosarában lelte meg nem érdemelt halálát. Ez érthető, mivel érdeklődésem a második világégést megelőző években különállásnak, az akkori rendszer szemében majdnem kihívásnak számított. Annál is inkább, mert pillanatfelvételeim nyomán nem egyszer visszhang támadt: hisz egyek vagyunk, egyre vágyunk, a történelem ugyanazon kohójából kerültünk ki mindannyian! Ezért, bármily szerények is, dokumentumok maradnak nemes poétákról, emberségről, bátor művészekről és együvé tartozásról. Így, összegyűjtve, memoárjellegük ellenére is talán némi szolgálatot tehetnek olvasóknak és az irodalom céhügyeit kutatóknak egyaránt.

Mutass kevesebbet