Beszélgetések Pilinszky Jánossal

A civilizált szervezettség embere nem bízik másban, csak a szervezettségben. Minden bajából a szabadítást szinte kizárólag egy intézményes erőfeszítéstől várja. A társadalom nevében nyilatkozik, és nem tudja mit beszél, mert nincs olyan tudomány és közakarat, amely önerejével bárkit is kiválthatna személyes poklából. Márpedig az egyén az, aki valóságos, amennyiben élete az övé. A nyilatkozó ember az egyént legfeljebb statisztikai átlagként gondolja el. Ezért hát többnyire az élet feletti rendelkezés kisajátításának, amit mond, még ha egyébként a felhatalmazottság látszatába öltözik is, agy éppen a felhatalmazás jogát követeli. Ezzel, csupáncsak a szervezettséget kitüntető humanizmussal szemben, a sorsát próbatételként is elvállaló egyén tudja azt, ahogy mit beszél, mert önmagában illetékes. Mennél illetékesebb önmagában, annál inkább jogosult az ember, a konkrét ember nevében szólni, habár nagyon is tisztában van léte törékenységével, és valójában senki helyett nem akar megszólalni, amikor esendőségét adja elő. Mindamellett hiteles ember: semmiféle kiegyezésre nem törekszik önmagával. Nézni kívánja sorsát, amely "igazabb, mint ő maga", s amelyben megtiportsága ellenére e többlet szerint helytállni igyekszik. Ellentétben az intézményes emberrel, ez, az önlétében valóságos ember képes a világ, "közelébe" menni. Ismételhetetlensége titkában mindenki titkát hordja. Az értéket, mondja Gabriel Marcel, átragyogásában lehet felismerni, az érték egy bennünket meghaladó rend tükörképe. Ha valami, hát ez az átragyogás volt Pilinszky János realitása. Megrázkódtatásaiban is ragaszkodott helyéhez, ahová tette az idő. Beszélgetéseiben az ismétlődő szellemi és életrajzi hangsúlyok is e ragaszkodását igazolják, de még jobban igazolja szavainak személyességében a személytelen hallgatólagos jelenléte. Semmi sem tudta kimozdítani felfelé irányult figyelméből. Mozdíthatatlansága "megvertségét" is, kijelöltségét is jelentette. Kötését egy állandósághoz, egy rejtőzködő bizonyossághoz, amely hol védte az élet gyötréseitől, hogy meg odavetette a gyötréseknek. Mindenesetre a beszélgetésekben, akárcsak verseiben és prózájában, Pilinszky a tények törmelékei mögött az egységes valóság felé fordult. A megkülönböztető társadalommal szemben mindenhová és mindenkihez tartozott. Megkülönböztetés nélkül próbálta átélni a világot. Az univerzum polgára volt mindenekelőtt, és ebben az értelemben a "haszontalan jelenségeknek" adott egyenjogúságot: a világ peremére szorult dolgokat és lényeket a világ szívébe hozta.

Mutass kevesebbet