Beszterce ostroma / Új Zrínyiász

A ​kilencvenes évek két kimagasló – és szinte egy tőről sarjadt – regénye a Beszterce ostroma (1894) és az Új Zrínyiász (1898), a romantikától lassan távolodó s a realizmus átfogó igényével alkotó Mikszáth pályáján. Összekapcsolható e két mű nemcsak hasonló tárgyuk és közös ihletőjük – a századvégi magyar valóság – alapján, hanem a jellemzés módszere, a többszálú elbeszélés fordulatossága, sőt egységes gondolatisága szerint is. A liberális politika válsága, megalkuvása, illetve a régi nemesi illúziókat melengető dzsentrik nevetséges szélmalomharca sürgette ki a kor mélyebb, elgondolkodtatóbb ábrázolását. Egy valóban megtörtént – a középkori szokásoknak megfelelő, de a tizenkilencedik században zajló – eseménysorozat hátborzongató hátborzongató részletei szolgáltatták a furcsa adalékot a Beszterce ostroma meséjéhez. A „bolond gróf” botrányos csetepatéival csupán azt testesítette meg, ami körülötte dívott: a „nagy hazudozást” és önáltatásba feledkező tespedtséget, tehetetlenséget, ami az egész közgondolkozást mérgezte. S a múlt kísérteties világa mellé mindjárt odarajzolta Mikszáth – a leleplező gondolat folytatásaként – az „úri svihákság” egyértelműbb szatírjait is: az Új Zrínyiász-t. Ez a regény millenniumi ünnepségek kápráztatóan hamis légkörében született. A nagy elődök világraszóló tettei és a jelen gátlástalan élősdisége közötti szakadékot mutatta meg, amikor a monarchia cinikus haszonélvezői megtanulták már a Behenczy bárók köpönyegforgató bölcsességét. Bearanyozta azonban az író mind a két történetet az anekdoták kedélyes-jó ízével, hogy „titokban” egyre többet sejtessen az ő csendes, félve őrzött nemzeteszményéből, demokratikus meggyőződéséből is.

Mutass kevesebbet