Beton

A ​regény főhőse és egyben az elbeszélő, mint Bernhardnál annyiszor, tudós zeneértő, aki ezúttal Felix Mendelssohn-Bartholdyról, a 19. századi német zeneszerzőről készül írni, mégpedig élete főművét akarja megalkotni. Évtizedes kutatómunka áll mögötte, kedvenc zeneszerzőjéről mindent tud, s már csak az első mondat leírása van hátra, hogy aztán megszülessék a fejében voltaképpen már kész mű. Minden előkészület sikerül, a tudós gyűlölt nővére távozik a szülői házból, január 27-én hajnali négy órakor azonban a mű helyett egy nagyívű, átkozódó monológ veszi kezdetét Bernhard megszokott, nyílt, könyörtelenül szókimondó stílusában, fröcskölő retorikájával. Először nővére, a gyűlöletes, gyakorlatias, luxoriózusan életművész kerül terítékre, majd önnönmaga, a kudarcaival, tehetetlenségeivel, rigolyáival, morbus boecknevű tüdőbetegségével; és a falu ahol él, Bécs ahol élt, meg az egész osztrák társadalom. A gyűlöletáradás, metsző radikalizmus és önnönmaga elől a főszereplő tudós, váratlan ötletétől vezérelve, voltaképpen nővére instrukcióinak megfelelően, Palma de Mallorcára menekül. Fellélegzés, megkönnyebbülés helyett azonban egy régebbi palmai emlék tör rá kedvenc üdülőhelyén, és belép a regénybe egy új figura, mely kimozdítja a prózát a megszokott paraméterek közül. Ez az a nőalak, Anna, az Igenből ismert „perzsa nő” párja, akire nem alkalmazhatja az elbeszélő a határozott, gyökeres és kíméletlen ítélkezés technikáját. A boldogtalan, öngyilkos fiatal nő emléke kibillenti a tudóst megszokott gondolati kerékvágásából, és ráébreszti valamire – bizonyos megválthatatlanságra –, amitől hatalmas szorongás vesz rajta erőt. Ebből fakadtak azok a „jegyzetek”, amelyeket Beton címmel olvashatunk. Voltaképpen egy rendkívül koherens, világos, egyenes vonalú regény, melyet a vége felé feltűnő gyászruhás nőalak ment meg a modorosság csapdájából, és emel át a józan, kritikai ész határain belülre. A regényt társadalom- és politikakritikája miatt (mely a kancellárt sem kímélte) megjelenésének idején a szűklátókörűség és az avatatlanság vádja érte. Bernhard valóban megtagadta a díszpolgári író szerepét, és makacsul kitartott az elfogadott mentalitások és értelmiségi játékszabályok tagadása mellett. Az olvasó csodálhatja következetes, tiszta logikájú észjárását és szenvedélyét, mellyel a szellemi ember útját töri.

Mutass kevesebbet