Biztos kaland

„Nem ​szeretnék itt sokat mondani, fülelni, mert nem akarok senkit megkötni az elképzeléseimmel (amiket szegény könyvön lehetne aztán számon kérni) és nem szeretnék keveset mondani, mert az olyan volna, mintha titkolóznánk. Szemérmesség és szemérmetlenség, vallomás és hallgatás, őszinteség és eltussolás együtt jár. Segédigével tagadunk, állítjuk. Miért kell egy könyvet hátulról lapozni, azaz mért van az eleje a végén, mért kell váratlanul a középről a végére ugrani, azaz az elejére, s onnét már rendesen előre, azaz hátra? Azaz. Kell? Milyen szokásokat akar ez megzavarni? A laza albumlapozgatást? Mert mintha egy családi albumból volnának képek. Kié ez az album? A fotósé? Mi az hogy fotós? Ugyanaz mit az író? Mi az, hogy író? Ki? Én? Az elbeszélő én? A fotós tehát az elnéző én? Mi az, amit így elnézünk, vagyis mik ezek a fényképek mint írások és a szövegek mint képek? Miről beszélnek? Először is egymásról, az alkotói szándék szerint nem illusztrálják egymást, hanem együtt, ezen a közös, új nyelven beszülnek arról, amiről külön-külön csak hallgatniok lehetne. Ez tehát nem képregény, nem fényképregény. Nincsen itt történet, vagy ha van, nem lehet elmesélni, vagy ha el lehet, mi nem tudjuk. Nincs történet, de van főszereplő. Egy fiatal nő. Egy fiatal nő az ötvenes évek végéig? Mi van vele most? Megöregedett? Vagy még mindig olyan bomba? Vagy valami baj történt? Miért van a napfénynek orvosságszaga? És ki ez a nő egyáltalán? Nem elmeszülemény, az biztos. A fénykép légies absztrakció egyfelől illetve annak biztos, durva tudása, hogy valaki, valami létezett. És mért olyan fontos az az elnézőnek, ez a biztos létezésű, légies nő? Miért? (Megoldás: 3. pont) Történetünk nincs, sorsunk van. És van anyánk. Apánkról egyenlőre hallgatunk” Esterházy Péter

Mutass kevesebbet